A cím a következő reguláris koncertére rímel, az ugyanis „A harmónia különbözősége” megjelölést kapta. Ha ezzel a zenekar végső soron – játékos módon – a két vezető karmester különböző egyéniségén alapuló harmonikus együttműködésére szándékozik utalni, akkor e mondanivaló ellen semmiféle kifogásunk nem lehet, mert a jó másfél éve bevezetett „kettős vezetés”-nek az eddigi tapasztalatok szerint csakis az előnyeit élvezhettük – és semmit sem az olyasféle hátrányokból, amiket egy hasonló kifejezéshez, a „kettős nevelés”-hez szokás asszociálni. Nem lehet célom egy napi kritika örvén a két karmester, Bogányi Tibor és Gilbert Varga átfogó összehasonlítása, annyi azonban bizonyos, hogy mind a ketten koncepciózusan és izgalmas kincseket felszínre hozva gazdagítják és egyénítik a zenekar repertoárját (Bogányi elsősorban a legszélesebb értelemben vett romantika, Varga pedig a francia zene irányában), míg előadóművészként mindketten kitűnnek szuggesztivitásukkal és igényességükkel. „2 in 1”, ha szabad így mondanom.

Balog József

A 10-i évadnyitó egy igazi ritkasággal, Hindemith Ámor és Pszükhé című nyitányával kezdődött. A darab sok játékosságra és könnyedségre ad alkalmat, s Bogányiék igazán szellemesen és precízen játszották – ezzel együtt a mű mégsem keltett igazán egyéni és jelentős benyomást. Nem úgy a második szám, Richard Strauss Burleszk zongorára és zenekarra című, korai kompozíciója, amely hangjával és virtuóz zongoraszólamával elsősorban Brahmshoz kapcsolódik, de a szerző bizonyos fokig mind őt, mind Wagnert kifigurázza benne, és mozgalmas effektusaival, fűszeres színeivel igen modern, a 20. századot megelőlegező hatást kelt – nem csoda, hogy Brahms nem rajongott a darabért.

 

A zongorista, Balog József és Bogányi Tibor éppen ezt a fiatalos-tiszteletlen-kvázi-avantgárd jelleget mutatták meg teljes életnagyságban, egy kicsit emlékeztetve a hallgatót Weber zongorára és zenekarra írott műveinek üde ártatlanságára és természetes könnyedségű virtuozitására. Strauss zenekara persze nem vádolható karcsúsággal, de a karmester és a zenekar meg tudta őrizni a hangzás eleganciáját, és – a szólistával összhangban – a finom és lírai pillanatokat is érzékenyen mutatta meg. Balog pedig, talán a halk befejező ütemek előtti boszorkányos akkordmenetekre gondolva, cinkos kedvességgel mosolygott a közönségre a taps felcsattanásakor.

Balog József visszatérő vendége a pécsi hangversenyeknek, s így talán a zenekarhoz fűződő különleges kapcsolatát is hangsúlyozni akarta azzal, hogy meglepetés-ráadásként előadta az együttes koncertmesterének, Bánfalvi Zoltánnak egy röviddel korábban megismert, zongorára írott, erős dzsesszes áthallásokkal és improvizatív elemekkel átitatott fantáziáját, amelynek rövidítései és saját improvizatív adalékai révén mindjárt társszerzőjévé is vált.

Bogányi Tibor

Bruckner 3. (d-moll) szimfóniáját szokás hősi szimfóniaként, „Wagner-szimfóniaként” és az első „igazi” Bruckner-szimfónia gyanánt is jellemezni. Mindenképpen nehéz szimfónia hírében áll, akár az előadó, akár a hallgató szempontjából. Bogányi Tibor és a Pannon Filharmonikusok felvették a kesztyűt, és ami az előadói, konkrétabban a technikai nehézségeket illeti, vállalásuk egyértelműen sikeres volt. Még értékesebbnek tartom azonban azt az eredményt, hogy Bogányi úgyszólván az első pillanattól az utolsóig fenn tudta tartani a hallgató érdeklődését, olyasféle beszédességet, a születés izgalmát, frissességet kölcsönözve a zenének, hogy az unalom Bruckner esetében ismételten emlegetett veszélye nyomokban sem mutatkozott. Éppen ez alkalommal fogalmazódott meg bennem egyértelműen, hogy Bogányi produkciói alkalmával tulajdonképpen még sohasem unatkoztam.

A terjedelmes és összetett első tételben például a hangok kontrollált és koncentrált szépsége már eleve erős húzóerőt jelentett, lehetőséget az azonosulásra. A rezek hiába szólnak gyakran és sokszor hangosan, ha a hang világító és salaktalan. A nagy gesztusok sem hatnak színpadiasnak, ha mértéktartóan és gondosan fel vannak építve; a bőbeszédűség sem lesz fárasztó, ha az előadás beszédes, ha mindig történik valami, aminek jelentősége van.

A teljes zenekari hangzás pedig lehet kissé túl testes (amit Wagnernél sohasem érzünk), ha – mint már Straussnál utaltam rá – az előadók nem hagyják, hogy ránk nehezedjen. Helyenként pedig – így a lassú tétel vágyakozó-elragadtatott pillanataiban vagy a Scherzo ländler-epizódjában – megragadó tisztaságú érzelmekre csodálkozhattunk rá előadásukban. S még az utolsó tételben is hallhattunk a hatalmas, rendkívül szuggesztíven előadott monumentális és hangos tetőponton kívül érdekes belső játékokat vagy letisztult, nyugalmas pillanatokat.