Nem mintha odalennék a méregdrága, és elvileg nem túl jól fogyó Bogányi-zongoráért – és itt nem is a termék piaci sikertelenségéről van szó, hanem a hangszer korlátairól. Eddig nem volt alkalmam hallani klasszikus, hangversenytermi keretek között, de már tapasztaltam, hogy a Bogányi-zongorából hiányzik a telt, igazán gazdag hangzás, konyhanyelven szólva kicsit tompán csilingel. Ezúttal azonban szerencsém van, a Pannon Filharmonikusok által megszólaltatott mű Mendelssohn huszonkét évesen komponált g-moll zongoraversenye. Nem kell ezt a zenét komolyzeneként hallgatni, sőt, kifejezetten üdvös, ha tudjuk, mi célból született: azért, hogy a fiatal Mendelssohn elkápráztassa Európát ezzel a színes, a manuálra „jól felrakott” versenyművel. Rendkívül sikeres lett a darab, sláger volt a zongoraművészek körében, Liszt is a repertoárjára vette, Berlioz pedig vitriolosan írt róla Les soirées de l’orchestre című kötetében.

 

Bogányi Gergely

Ez utóbbit csak azért jegyzem meg, mert sokan vitriolba mártják a tollat, ha Bogányi Gergely neve kerül elő, mint ahogy az is „túl sok” lehet a közönség egy részének, ha – ahogy ezen az estén történt – a kadencia trilláit keresztbe tett lábbal, grimaszolva játssza a művész. Ugyanakkor hajlok rá, hogy azt mondjam, ez egy ilyen darab, ne vitassuk el az önmagáért való virtuozitását. Az első tétel kromatikus bevezetője után felcsendülő zongoraszó dübörgését viszont gyengének éreztem, s ez éppúgy a zongorista, mint a hangszere számlájára írandó. A kimagasló pillanatok viszont éppen az E-dúr andantéban történtek meg, amikor a szólista teljes egészében lemondhatott a manírokról. Mindent összevéve úgy tűnt, hogy ez a játékos, szellemes zene két testvér önfeledt mulatsága tud lenni (s erről árulkodott, hogy a karmester Bogányi Tibor időnként a szólista Bogányit is „vezényelte”).

 

A koncert második felében Bruckner monumentális V. szimfóniája szólt, ez a másfél órás monstrum, amelyre szegény szerző hiába próbálta felaggatni a „Fantasztikus” nevet, a „Pizzicato” inkább rajta ragadt. Micsoda név egy ilyen drabális alkotásnak! Az ilyen finom, cseppet gúnyos humorral gyakran bántják Bruckner zenéjét, aki alighanem akkor sem fog kitalálni Mahler köpönyege alól, ha eredetileg Mahler bújt az övébe. Mindenesetre kíváncsi voltam, hogy miként játssza a Pannon Filharmonikusok ezt a hatalmas alkotást, amelyhez – én úgy véltem – legfőképpen türelem kell.

 

Bogányi Tibor

Türelem, hogy megvárjuk, amíg a terjedelmes darab kicsomagolja magát. (Hacsak nem sikerül valami igazán egyénit kezdeni a művel, ahogy azt Harnoncourt és a Bécsi Filharmonikusok együttese tette az élőben felvett lemezükön.) De a Pannon Filharmonikusok is invenciózus volt, amikor a szimfóniához nyúlt. Bogányi Tibor átlátta a másfél órás művet, amelynek első három tételét tekinthetjük akár egy grandiózus expozíciónak az összegző negyedikhez. Sőt, ami azt illeti, nem is kellett hozzá másfél óra, megtette alig nyolcvan perc is, s ezt a lendületet meg is hálálta az előadás. Bruckner erőssége az első három tételben nem a kidolgozás, hanem a téma felvázolása – nagy, zenekari tablókat jelenít meg egymás után –, de ezúttal határozottan jelen volt a haladás, a dinamikusság érzete. Az első tétel ellentétes karaktereiben, a lassú tétel sodró, szenvedélyes vonósjátékában, a scherzo kirobbanó feszültségében mind benne van a haladás élménye. S ami még inkább kellemesen üti meg a fület, az a zenekari tuttik cseppet sem erőltetett volta.

 

A szimfónia koronája a finálé tétel, amelyben az előző tételek mint vezérmotívumok bukkannak fel. (Hogy Bruckner azt kívánta elérni a szimfóniával, mint amit Wagner az operával, arra a műsorfüzet is felhívja a figyelmet.) Élénken szóltak az első tétel témáját színező fafúvósok, fenségesen zengett a rézfúvós korál. Azt hiszem, egy óra után már igencsak nehéz hatásosan megcsinálni egy ilyen intenzív finálét,  de a kettős fúgában a PFZ még tölt néhány cseppet a peremig megtelt pohárba. És lám, végül nem is csordul túl, a pécsi zenekar vasfegyelemmel, de hatalmas léptekkel érkezik a záróhangokig.