A koncert műsora a Müpa és a Fesztiválzenekar előző napi Prokofjev-maratonján játszott program Bach-művekkel kiegészített verziója volt. Számomra kedves párosítás: régenvolt gyermekkori zongoratanulmányaim idején – Bartók mellett – az ő gyermekeknek komponált műveik voltak a kedvenceim.
 Vass András |
A fent idézett alcím első fele alkalmasint a szünet előtt játszott Prokofjev-darabok valamelyik tételére – talán a Klasszikus szimfónia menüett-helyettesítő gavotte-jára – utalt, második fele viszont biztosan a második félidőben előadott brandenburgi versenyek közül a Másodikra. A hangverseny súlypontját azonban mindenképpen a Prokofjev-darabok jelentették, már csak azért is, mert ezeket hallhattuk igazán meggyőző, sőt a hallgatót magával ragadó előadásban.
A koncert karmestere, Vass András nem hagyta magát megtéveszteni az 1. szimfónia hallatlan népszerűségétől és klasszikus „egyszerűségétől”: nyilvánvalóan alaposan elmélyült a partitúrában, megkereste és meg is találta a lényeges és eredeti gondolatokat és zenei megoldásokat, sőt: ezeket fantáziadúsan, precízen, szellemesen alá is tudta húzni, hallhatóvá tudta tenni. Nem hiszem, hogy hallottam őt korábban ennyire felszabadultan dirigálni. A nyitótételben plasztikusan léptek elő egy-egy pillanatra a zenekari háttérből a rövid hangszerszólók – mint Haydn „napszak”-szimfóniáiban –, különlegesen finom volt a Larghetto atmoszférája, és átütő erejű a fafúvósok önfeledt vidámsága a zárótételben. Talán a Gavotte tétel pesante jelölésű előkecsoportja hatott kissé nehézkesnek, eltúlzottnak – nem is a kezdés pillanatában, mert akkor humoros hatást keltett a maga tenyeres-talpas módján, hanem később, amikor többedszerre már kissé kényszeredetten ismétlődött pontosan ugyanaz az agogikai eszköz. De a szimfónia a maga egészében igazán elbűvölően szólalt meg.
A következő szám az 1. (Desz-dúr) zongoraverseny volt, amelyet Prokofjev még szinte kamaszként, 21 éves korában fejezett be, s amelyet Balog József szólójával hallhattunk. Ebben az előadásban az volt a leginkább figyelemre méltó, hogy rávilágított a rendkívül tömör és koncentrált, ebből következően rövid kompozíció hallatlan eredetiségére és kvalitásaira. Ha a Klasszikus szimfónia azért olyan népszerű, mert – ha szarkasztikus felhangokkal is, de – a múlt „szép” zenéinek harmóniai és formanyelvét beszéli, az öt évvel korábban keletkezett versenymű éppen üde és érdes egyéni hangjával, harmóniai és formai merészségével érdemel feltétlen elismerést – hiszen Mahler csak a komponálás hónapjaiban halt meg, Schönberg még nem írta meg a Pierrot lunaire-t, Stravinsky sem a Tavaszi áldozatot, s a Tűzmadár és a Petruska is csak egy-két évvel azelőtt született. Emblematikus darab tehát az 1. zongoraverseny, amely az új zene – és ez a mű ma is „új zeneként” hat – zászlóvivőjeként is tisztelt Balog József személyében ideális előadóra talált. Nemcsak azért, mert a darab rendkívül, mondhatni boszorkányosan virtuóz, s az ilyesmi mindig testhezálló Balog számára, hanem főként azért, mert legfőbb jellegzetességei: a kirobbanó, fiatalos energia, a sokszínű, szárnyaló fantázia és a mindent átjáró, magabiztos könnyedség tökéletesen, magától értetődően testesültek meg az ő előadásában. A mű bonyodalmait könnyen legyűrő karmester és a továbbra is imponáló biztonsággal és odaadással játszó zenekar pedig ideális partnernek bizonyult a szólista számára. A közönség meleg tapsait Balog József Prokofjev Este című, a szerző egy harmadik, gyengéden lírai arcát megmutató karakterdarabjával köszönte meg.
 Balog József |
A második részben a lényegesen csökkentett létszámú vonóskar közreműködésével játszott brandenburgi versenyek közül a Második versenymű előadása sikerült kevésbé. A furulya (altfurulya vagy -blockflöte), hegedű, oboa és trombita kissé egzotikus szólóhangszer-csoportjának egyensúly-problémái mindig nehéz feladat elé állítják az előadókat. Ezúttal a furulyát (modern) fuvola, az eredeti, f hangolású natúrtrombitát pedig a 19. század végén konstruált, ventiles, ún. „Bach-trombita” helyettesítette, ám a problémák így is számosak voltak. A korrekt fuvolás (Gárdai Viktória) és a remek oboista (Musin Roman) mellett Deák Márta hegedűjátéka kevéssé volt hallható, míg a darab igazi „fűszerének”, az igényes trombitaszólamnak a megszólaltatása kissé meghaladta az előadó, Solymosi Péter erejét: kimaradt vagy egy oktávval mélyebbre tett hangok és a kifáradás nyilvánvaló jelei tanúskodtak erről. Emellett a nyitótétel tempóját túl gyorsnak, a gépiesség veszélyét felidézőnek éreztem, s a zenekari vonósok közül különösen a cselló hatott kissé mattnak, kevéssé karcsúnak és poentírozottnak.
Lényegesen több örömünk tellett a Negyedik brandenburgi versenyben, amelyben Papp Dániel hegedült, a két furulyaszólamot pedig valóban furulyán játszotta Prehoffer Gábor és Kovács Bálint. A nyitótétel itt is merésznek mondható tempója ezúttal jól bevált, s Papp Dániel is remekül győzte a nehéz cifrázatokat – bár a hangzásképben ő is eléggé háttérbe szorult. Az igazi élményt azonban a két nagyszerű furulyás jelentette: ők a legapróbb részletekig kidolgozottan, hangszínben és intonációban egymáshoz tökéletesen igazodva, az összhangzást éterien finom színekkel gazdagítva játszottak, s ezzel mintegy bearanyozták a hangverseny zárószámát.
Helyszín: Kodály Központ, Pécs; időpont: 2023. február 5.