A koncertet csak annyiban kísérte balszerencse, hogy az est meghirdetett karmestere, Somos Csaba megbetegedett, és a helyére Kollár Imrének kellett beugrania. Ezen túlmenően azonban minden jól alakult: az időjárás ideális volt, szúnyogok sem mutatkoztak, s Kollár Imre a zenekarral és a szólistákkal remek összhangban, ragyogó felkészültséggel vezényelt. A méltán ritkábban játszott Beethoven-oratóriumot – Krisztus az Olajfák hegyén – is vonzóan szólaltatta meg, sőt vitte sikerre a három énekszólista, Kolonits Klára, Brickner Szabolcs és Tomáš Šelc, valamint az egyáltalán nem hakni-mentalitással játszó zenekar közre- és együttműködésével.
 Balog József |
Azért persze a két megszólaltatott mű közül a versenyműtől volt idegenebb a szabadtéri hangzás – egy oratórium mégiscsak nagyobb hangtömegeket mozgat meg, és legalább Händel óta a műfaj hagyományaitól sem idegen az ilyen környezet. Ráadásul, kezdőszám lévén, a zongoraversenyen – sőt, annak szólózongorán felhangzó bevezető ütemein – kellett áthangolódnunk a szabadtéri akusztikára is, és nehéz lenne tagadni, hogy ez nem sikerülhetett tökéletesen.
A G-dúr zongoraverseny nyitótétele például az egyik legkomplexebben formált, karakterekben és kontrasztokban leggazdagabb zenekari Beethoven-tétel, amelynek hatásához a nüanszok is jelentős súllyal járulnak hozzá. Nos, Balog József játékának ruganyossága és csodálatos kantábilitása, a zenekar puha pasztellszínei és energikus akcentusai s az előadók számos további kitűnő részteljesítménye minden bizonnyal emlékezetes, szerves élménnyé álltak volna össze, ha maga az összhangzás nem esett volna szét és veszett volna el valahol a fák között. Azért – némi képzelőerő bevetésével – így is nagyon szép zenei élménnyel lettünk gazdagabbak. Ama kitűnő részteljesítmények sorában pedig feltétlenül meg kell említenem a fafúvósok remek szólóit, a lassú tétel visszatérésében a zenekar földöntúlian szép hangszínét, Balog Józsefnek még a virtuóz figurációkat is szilárdan összetartó, kivételes vonalérzékét, tömör állagú trilláit, no meg az I. tétel drámai pillanatokban gazdag, hatalmas cadenzáját, amelyet az előadó Kocsis Zoltán emlékének ajánlott.
A Nemzeti Énekkar közreműködésével előadott Beethoven-oratóriumban a karmester, Kollár Imre volt az, aki elsőrangú tempóérzékkel, a tagolásokat-elválasztásokat biztos kézzel alakítva tartotta kézben, formálta egyetlen ívvé a mű néha kissé terjengős accompagnatóit vagy közhelyesebb szakaszait is. Nem félt attól, hogy a zene profán, operaszerű vonásait a maguk természetességében mutassa meg, és így a mű beszédessé vált, megszólította a hallgatóságot, a szöveg alapvető monológ jellege ellenére. A „főszerepet”, az elfogatása előtt atyjához fohászkodó, az előtte álló szenvedés miatt nagyon is emberi módon szorongó Krisztus alakját Brickner Szabolcs – egy-két apró hangi gyarlóságtól eltekintve – mind hangilag, mind zeneileg, mind pedig – és elsősorban – szuggesztív emberábrázolása révén, nagy erővel és élményszerűen formálta meg. Külön elismerést érdemel Brickner nálunk egyébként alig tapasztalható, mintaszerű német kiejtése. A szeráf kevésbé humanizálható szerepében Kolonits Klára csodálatos hangjára, biztos technikájára és koloratúrájára támaszkodhatott; Brickner mellett azonban kiütköztek bizonyos szövegérthetőségi problémák. Viszont nagyon szépen adta elő a duettet megelőző, csellókíséretes áriáját (a csellószóló is kiváló volt), magában a duettben pedig hangban, dallamformálásban is harmonikusan fonódott össze a két énekes. A kiváló Šelc számára ez a műben viszonylag kevés teret kínált klasszisának megmutatására; ám mind Péter accompagnatójában, mind a zárókórust megelőző, zeneileg is értékes tercettben igazolta rangját és alkalmazkodóképességét.
A kórus számára ennek a műnek az utolsó, fúgát és monumentális záró kórustételt is tartalmazó szakasza jelenti az igazi kihívást; ennek a kihívásnak vezető karnagyuk távollétében is mindenben eleget tettek.