Kétféle megközelítés lehetséges A múlt megjövendölése – a Zohar Studios fotói Stephen Berkman interpretációjában című, 22 darab, káprázatos virtuozitással, szürreális képzelőerővel, szubverzív erotikával, diabolikus humorral, fanatikus odaadással előállított, első blikkre XIX. századinak tetsző fotográfiát tartalmazó Mai Manó Házban látható kiállításon, mely ezen kívül három kísérő objektumot tartalmaz (1. a természetben felállított camera obscura működését ábrázoló rajzot, 2. a Nefelejts című képhez készült, vélhetőleg női fanszőrből készült szuvenírt, és 3. egy „orvosportrén” felbukkanó, itt fizikai valójában is látható, amputáláshoz használt kis kézifűrészt, melyen a rászáradt vér valamely festői táj képévé alvadt), és végül az ún. nedves kollódiumos eljárást is oktatófilmen láthatjuk, és itt még nem is említettük a korántsem jelentéktelen, lent, a fogadópulton egyetlen példányban található, az ötletgazda és fotós Stephen Berkman (sz. 1963, Syracuse, New York), bámulatos felvételekkel telizsúfolt, állítólag tudományos kommentárokat is tartalmazó, Váradi Andrásnak, a kiállítás kurátorának dedikált, kis híján négy kilós katalógusát, amely eredetileg a San Francisco-i Contemporary Jewish Museum (CJM) kiállításához készült, amely kiállítást, a Covid beköszöntekor, 2021 márciusában, mindössze öt órányi nyitvatartás után be kellett zárni, hogy csak jóval később nyissa meg újra kapuit a nagyközönség előtt.

Nefelejts

Az egyik lehetséges megközelítés a kétértelmű, egy a jó kis heccben cinkos, vidáman a nézőkre hunyorító attitűd, amely, olykor fel-feltörő kétségeit felfüggesztve látszólag komolyan veszi a képekhez nem kevés fantáziával és tényleges kutató- és dokumentumkreáló munkával fabrikált kerettörténetet. Ez a szecessziós mértékű túlzás maga is része a művészi hatásnak – csakúgy, mint a képeken található oly sok rejtett és látható jel: a Zohar stúdióban a festett háttér előtt görkorcsolyán álldogáló hölgy, akinek a fején, közelebbi szemügyrevétel után, hajdíszül, egy hermészi szárnyakat viselő kis kamera tűnik föl, majd egy másik képen láthatjuk, ahogyan maga az eredeti művész, a virtuális Shimmel Zohar elkészíti ugyanezt a képet mint sötét árnyék, de van egy harmadik műtermi fölvétel is, amelyen csupán a tér látszik, mint kellék és háttér, ez a kép sajnos nem szerepel a budapesti kiállításon.

Szó van egy bizonyos XIX. századi, Amerikába bevándorló zsidó fotográfusról, az általa készített képek megtalált és sajnálatosan elveszett jiddis nyelvű leírásairól, amelyek nyomán ezek a felvételek készültek, a sajnálatos módon lerombolt hajdani műteremházról, az elveszett, bár előtte lefotografált utazóládáról, sőt, a katalógus kommentárjai szerzőjének szomorú, idő előtti haláláról. Épp ilyen, cinkosan az olvasóival összehunyorító valaki volt a The Atlantic felkészült szerzője, Lawrence Weschler, aki a CJM-beli kiállítás, illetve a katalógus-opusz egyik korai beharangozója lett, sőt a reklámszakma magasiskolájaként, a katalógusba magába is írt, azt mise en abyme-ként objektiválva és legitimálva, és a megfelelő hívószavakat a publikum számára tovább csiszolva, és midőn ellátogatott a csodabogár hírében álló, rendkívül alacsony termetű pofaszakállas Berkmanhoz Pasadénában, éspedig abba a házba, ahol az összes fotográfia készült, kis elhallgatásokkal, körülírásokkal sejtetve ugyan, hogy az a bizonyos titokzatos Shimmel Zohar (Penész Ragyogás) csak fikció, mégsem firtatja a történet hézagait, nekünk ezt a sorok közül kell kiolvasni. Mintha a képek élvezetéhez föltétlenül szükség volna erre a nagy gonddal, nem kevés leleményességgel megalkotott konstrukcióra, lásd még Weöres Sándor nyíltan felvállalt fiktivitásában is valódi Psychéje.

A másik megközelítés alapja Harold Rosenberg szellemes definíciója lehetne: An artist is a person who invents an artist (A művész olyasvalaki, aki kitalál egy művészt), ebben az esetben Stephen Berkmanban felismerni, és itt nyugodtan hagyatkozhat Lyle Rexer 2002-es könyvének címére, amelyet Szilágyi Sándor említ Fotografializmus című 2017-es cikkében: Photography’s Antiquarian Avant-garde, vagyis az ún. antikváriumi avantgarde, amellyel Lyle Rexer egy azóta, többek között Berkmannal is tovább izmosodott irányzatot definiál, amelynek híres képviselői könyvében többek között Adam Fuss, Jayne Hinds Bidaut, Jerry Spagnoli, Kerekes Gábor (!), Laurent Millet, Sally Mann és Chuck Close. Ahogyan Szilágyi Sándor írja: „Lassan húsz éve mondogatom: a jövő fotóművészetének egyik útja a régi kézműves technikák korszerű tartalmakkal való összeházasításából fog megszületni. Illetve, születik is már jó ideje”. És felsorolhatta volna Lyle Rexer a Magyarországon is jól ismert Joel-Peter Witkint is, akinek egyik képe, a Sziámi ikrek, az összefonódó hajú nők, Berkman összefont bajuszú sziámi ikreinek közvetlen ihletője lehetett, illetve nyilvánvalóan szándékos referencia az elődre, mint ahogy Witkin, Berkmannénál sokkal brutálisabb és az obszcenitást sem elkerülő határátlépő erotikája (óvszert horgoló nő és fanszőrzet-parókákat árusító férfi) is rokonítja a két művészt: úgy tűnik, mintha egy évszázaddal korábbi művészet feltámasztása csak nagyon provokatív, abszurd, szubtilis humorú képek segítségével történhetne. Arról nem szólva, hogy Witkin egy másik 1993-as fotóján, melynek címe The Fool, Budapest, a mi Soma Mamagésánk az egyik szereplő. Az archaikus megidézése megköveteli az Erósz, a pornográfia, az obszcenitás rejtett vagy nyílt használatát, a múlt jövőjébe száműzve.

Sziámi ikrek. Forrás: Mai Manó Ház

Világos: a filmesként induló Stephen Berkman valamilyen oknál fogva szenvedélyesen beleszeretett a nedves kollódium technikájába, a korai fotográfiák archaikus világába, és családi örökségként, a zsidó hagyományba (ideértve a Zohárt, a haszidokat, a babiloni talmudot, a Stetlt és így tovább), miáltal a képek megkomponálásába belejátszik egy elsüllyedt világ összes rekvizituma, melyben az az apró tény, hogy folklorisztikusan, etnográfiailag vagy anekdotikusan zsidók (bolygó zsidónő, vak rituális metsző, vándorárusok és társaik), az legalább annyira a recept része, mint maga a nagy műgonddal előállított kollódium, továbbá frenetikus humora (utalok itt a nevetést kiküszöbölő nevetőgázt feltaláló úr portréjára például) legalább annyira kell ennek a csodálatosan túldefiniált műfajnak az újraélesztéséhez.

Stephen Berkman, ez a csodálatos szakember és nagy fantáziájú, a különc csodabogár összes jegyeit felmutató művész – aki a pénzt drága projektjeihez (hiszen egyik, a Mai Manóban is falra felírt, mantraként ismételt jeligéje szerint, minden egyes felvétel beállítás egy teljes filmforgatás energiáját és pénzét követeli) Anthony Minghella (Hideg hegyek) és Martin Scorsese (Megfojtott virágok) filmjeihez készített nedves kollódium technikájú felvételeivel keresi meg újabban – ennek a viszonylag új irányzatnak az egyik markáns képviselője.

A kiálíltás megtekinthető 2024. március 18-ig.