Egy egész estényi 20. századi magyar zene. Jó ötlet ez? Jó, gondolták a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának műsorszerkesztői, és nem tévedtek. Kodály, Hidas, Lajtha – három különböző nagyságrend, három eltérő műfaj, három egymást kontrasztosan váltó hangvétel. Ráadásul, ha nem is szerzői (hiszen holt zeneköltők társaságát élveztük), de zeneszerzői vezénylettel, végtére is a Pesti Vigadóban rendezett koncertet az Amerikai Egyesült Államokban élő és dolgozó, de szerencsére rendszeresen hazajáró komponista-karmester, Vajda Gergely dirigálta. Tegyük hozzá: delikát szervezési rím, hogy Vajda klarinétművész is, márpedig ebben a programban a középső szám, Hidas Frigyes 1958-as keltezésű Concertója klarinétverseny – a zenekar szólóklarinétosa, Varga Gábor adta elő. A keretező két szimfonikus mű közül a bevezetőként felcsendült alkotás Kodály Marosszéki táncok sorozata volt, a második részt pedig a legnagyobb kanálnyi múlt-adag, Lajtha László 6. szimfóniája töltötte ki.
 Vajda Gergely |
Két ritkaság, mondhatnánk – no meg Kodály slágere. De ezzel is vigyázni kell. A Marosszéki nem olyan nagy „sláger”. Elhomályosítja nyájasabb testvére, a Galántai táncok. Abban több a világos szín, derűsebb a kedély, olykor szilajabb a lendület. Ez a Toscanini unszolása nyomán zongoraműből létrejött zenekari partitúra viszont, megkockáztatható, kodályibb, mert borúsabb, sötétebb, melankolikusabb, kevésbé „sikerorientált”, kevésbé „reprezentatív”. Vajda Gergely vezénylésében és a Rádiózenekar játékában ennek felismerése munkált kardinális erényként: megvolt a súly, nyomatékot kapott a morc basszusdallamok nehéz járása, a mélázó komolyság, amelyen a világosabb tónusok átderengtek ugyan, ám amely alapszínként megmaradt. Hiába táncsorozat, mégis tenyérbe hajtott fő. Valaki más táncol, mi meg boros tekintettel nézzük. Szép kamarazenei részleteket, kellemes szólókat hallottunk.
Hidas Frigyes életművében speciális magyarországi jelentést és funkciót kapott a német Gebrauchsmusik. Minden hangszerre komponált, értett az instrumentumokhoz, sok „használati” zenét írt színháznak, filmnek, és tudta, hogyan kell igényesen, de „hallgatóbarát” módon fogalmazni. Concertójában még az ötvenes évek kötelező optimizmusának nyomai sem zavarják a hallgatót, mert ez az optimizmus hiteles: belülről fakad, és nincs köze korhoz, kurzushoz – hozott anyag, a szerző sajátja. Amihez köze van: a szakmai tisztesség. Hidas egyike volt a magyar zeneszerzés legjobb mestereinek, a szót elismeréssel használva. Idősebbek emlékezhetnek arra, a zeneélet ilyen-olyan hivatalos eseményein Kroó György, a súlyos szavú kritikus milyen eltúlzott, ironikus reverenciával köszöntötte Hidast, félig-meddig eljátszva, hogy a süvegelésben némi ugrató gúny is rejlik. Kívülállók talán meglepődtek a kis magánszínházon, amelyet Hidas is viszonzott, hasonlóan teátrális túljátszással köszöntve a tekintélyes kritikust. Valójában az irónia mögött Kroó részéről szemérmes tisztelet volt: becsülte kortársa tudását, a mesterségbeli kiválóságot. Varga Gábor is a kellő mesterségbeli kiválósággal viszonyult szólamához, sok színnel, játékossággal, karaktergazdagon beszéltetve hangszerét Hidas Bartók-hatást bőven felmutató, olykor divertimento-hangú zenéjében. A nagy sikert Bach-ráadással, a g-moll hegedűszonáta (BWV 1001) Adagio tételével hálálta meg.
 Varga Gábor |
Lajtha nagyszabású 6. szimfóniája több szempontból kivételes: ez volt a szerző első négytételes darabja e műfajban, és az 1955-ös dátumhoz képest meglepő a derűs alaphangvétel – ami persze talán csak álca. A zenekar feltűnően nagy és sokszínű: szaxofonszóló, bőven adagolt ütőhangszeres effektusok, kivált a fináléban. Az előadás kamatoztatta is a hangzásbeli tőkét. Vajda Gergely vezénylése nyomán a zenekar játéka plasztikusan érzékelhetővé tette a mű stiláris rétegezettségét. Az egyik réteg, melyet a hallgató a szuggesztív, hatásos előadásban felismerhetett, ugyanúgy Bartók inspirációja, ahogyan Hidas művében is, csak éppen ez a Bartók-hang sötétebb–töményebb regisztere. A másik – Lajtha életrajzának ismeretében mondhatnánk: természetesen – a francia zene, mely ezúttal leginkább a raveli színvilágot jelentette. Végül a stíluskonglomerátum hasonlóan fontos harmadik összetevője: a 20. századközépi modernség ama nyelvjárása, amely, főként a finálé sok groteszk elemével, Sosztakovicsot idézi a zenehallgató emlékezetébe.
Hasznosan szép este volt ez minőségi produkciókkal, igényesen játszó szólistával és olyan karmesterrel, akinek hiteles szakmai/művészi képe van a kompozíciókról, miközben látja mögöttük a kort is. Mindvégig érzékelhettük Vajda Gergely és a Rádiózenekar gyümölcsöző kommunikációját: az egymásra figyelést és a zenélésben megnyilvánuló kedvet, amely nem minden hangversenyt tisztel meg jelenlétével, ezúttal azonban – a hangokból legalábbis erre lehetett következtetni – alighanem ott röpdösött a muzsikusok körül.
Helyszín: Pesti Vigadó; időpont: 2022. február 1.