Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY ZENGEMÉNYRŐL

Horváth Balázs-Petőfi Sándor: A helység kalapácsa / Forte Társulat
2023. dec. 7.
A helység kalapácsa, Forte társulat
A Horváth Csaba–Horváth Balázs alkotópáros Petőfi-adaptációja, A helység kalapácsa valóságos kulturális tett, ha szabad ezt a kifejezést használnom. GYENGE ENIKŐ BESZÁMOLÓJA.

A helység kalapácsa ősbemutatójára még a Magyar Kultúra napján, január 22-én és Veszprémben, Európa idei Kulturális Fővárosában került sor. Az csak ráadás, hogy idén Petőfi bicentenáriumot ünneplünk, tehát jónak és időszerűnek tűnt megmártózni mindannyiunk Petőfijének költészetében. Leporolni gimnáziumi emlékeinket, és (nem kis meghökkenéssel) rácsodálkozni A helység kalapácsa szinte ismeretlen, hihetetlenül modern költőjére, és az emlékeinkben bugyuta falusi perpatvarként élő zseniális eposzparódiára.

A helység kalapácsa budapesti bemutatójának november 19-én a Magyar Zene Háza adott otthont, telt ház és lelkes érdeklődés mellett, amit méltán visszaigazolt a produkció hallatlan összeszedettsége, pergő profizmusa, a zene-szöveg-koreográfia hármasának ihletett kidolgozottsága.

E sorok írója egyik csodálkozásból a másikba esve nézte-hallgatta a végigkomponált kortárszenei köntösben megszólaló parodisztikusan veretes szöveget. A teljes szöveget, mert a Forte Társulat Kalapácsa az eposz teljes szövegét használja – ebben különbözik számos régebbi és újabb színpadi és filmes feldolgozástól. Ha arra gondolunk, hogy a textus jó része nem párbeszéd, hanem narráció, nyilvánvaló, hogy ennek zenei-színpadi megoldása vált az adaptáció kulcsmozzanatává. A színpadi mű létrejöttének izgalmas folyamatáról több interjúban beszéltek az alkotók, Horváth Csaba rendező-koreográfus és Horváth Balázs zeneszerző, amit azért is érdemes felidéznünk, mert egy érdekes „fordított” alkotói folyamatot írnak le. Miután átbeszélték a koncepció alapvetéseit – például azt, hogy nem egyetlen narrátort alkalmaznak, hanem a szereplők majd mindegyikének jut narrátori recitált vagy énekelt, szóló vagy együttes szöveg: egy olyan dramaturgiai ötlet, amitől hallatlanul színessé és pergővé vált a folyamat – elkészült a partitúra.

A rendezés és koreográfia koncepciója ezután a partitúra alapján formálódott, a zene-szöveg hullámzása és ritmusa alapján, és nem a megszokott rendezés-kísérőzene sorrendjében. Persze nem is színpadi kísérőzenéről van itt szó, a Forte Petőfi-adaptációjának műfaját nehéz meghatározni (talán nem is kell), zenés színház ez a javából, talán a német kabarék-singspielek szöveg- és mozgáscentrikus világához tudnánk hasonlítani, Horváth Csaba egyik gondolatához csatlakozva.

Tény, hogy zene és színpadi létezés olyan szervesen kapcsolódik itt, hogy aligha lehet elképzelni őket külön, például a partitúra zenei anyagként történő hallgatását (igen, még gyártanak CD-ket, ha valaki ezen csodálkozni szeretne…) Úgy illik, hogy zenetörténészként maradjak a kaptafánál és Horváth Balázs zenéjéről villantsak fel egy pár jellegzetes, emlékezetes momentumot. A partitúra 16 tagú hangszeres együttest ír elő, az előadást a pár fúvóssal, zongorával, ütőhangszerekkel kiegészített veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar abszolválta, a zeneszerző vezényelt.

Nemhiába neveztetik eposzparódiának és „zengeménynek”, a hangszeres szólamok bőven kiveszik részüket az „egész” sziporkázó szatírájából, hol hang-, hol hangulatfestő effektekkel, hol a szöveg képi-motorikus elemeinek groteszk kiegészítésével, hol éppen könnyűzenei reminiszcenciákkal kerekítik a történetet, gyakran éppen az égbekiáltóan ellentétes hangvételek komikumára építve. A szöveg megzenésítése és kezelése a darab másik roppant invenciózus (meglepetést meglepetésre halmozó) pillére. Nem kell végig hagyományos éneklésre gondolnunk, van, ahol csak a hangmagasságot adja meg a kotta, és a szöveg szabad ritmusban recitálható, van, ahol csak a ritmus van megadva, és a hangmagasság nem számít. És itt is, vagy itt igazán, számos humoros pillanat. A képszerű elemek ábrázolása miatt is (amelyek élénk zenetörténeti asszociációkra ragadtatták e sorok íróját), de olyan apróságokon keresztül is, mint a megkomponált közös kórus-lélegzetvétel egy kulcsszó kimondása előtt, vagy szintén gondosan megkomponált, külön nyolcadra jutó szóvégi ’t’… A Prológus rögtön egy hosszabb rap-szerű bevezetéssel indít, amelyet fontosabb pillanatokban egy-egy konkrét hangmagasság vált fel (vajh, hogy találta el színészünk? de eltalálta!) Bizonyos szereplők sajátos, a személyiségükre utaló éneklésmódot kaptak (ahogy a nevükhöz, a zenéjükhöz is kapcsolódik egy eposzi jelző). Például Harangláb, a „fondor lelkületű egyházfi” nagy hangközökben ugrálva énekel, dallamai (fondorlatai) nehezen követhetők. Szélestenyerű Fejenagy kovács, azaz „a helység kalapácsa” nem egy bonyolult szellem, viszont nagy szíve van, többnyire egyetlen hangon repetál, vagy kis hangközökben mozog, de mindig nagy érzéssel. A történet papucshős kulcsszereplője a „lágyszívű” kántor, énekének lejtése mindig ahhoz alkalmazkodik, akivel éppen beszél. Paradox módon „szemérmetes” Erzsók, aki körül az egész eposzi konfliktus formálódik, egy hangot sem énekel, és amikor egyszer mégis megszólal, azt prózában teszi…

Átnézve a partitúrát – hálás köszönet a zeneszerzőnek, hogy megtehettem! – elgondolkodtam az énekszólamok nehézségén és a szereplők remek helytállásán: új zenéről van szó, megtanulásuk bármily képzett is legyen a színész, komoly erőpróbát jelenthetett. És persze hozzá a nem ritkán egészen akrobatikus színpadi mozgás. A díszleteket jelző narancssárga sörös rekeszek mozgatása (egyszer templomtorony, egyszer kocsmai ivó), dobálása, alá- és fölugrások. De ez a Forte Társulat arca, a fizikai színház, a testekkel, hangokkal, tánccal, zenével és szöveggel megteremtett-újrafogalmazott, eredeti színházi nyelv. Jelentékeny produkció.

Helyszín: Magyar Zene Háza; időpont: 2023. november 19.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek