Egy csellóversenyből lett brácsaverseny és Ravel napfelkeltéje jelentette a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjének fénypontját. Fischer Iván pedig SMS-eket várt. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.
Aligha vitás, hogy a jó zeneigazgatónak a vezénylésen túl kurátori feladatai vannak. Először akkor, amikor dönt arról, hogy mi legyen a műsoron: ez elkerülhetetlen. Másodszor, amikor a közönség elé viszi választásait: ez választható. Fischer Iván mielőtt még pálcát venne a kezébe, előszeretettel ragad mikrofont, és beszél a kürtről, Schumann tébollyal rokon alkotói fantáziájáról, a bohém Debussyről, Kurtág kiforratlan, de nyomokban érett fiatal hangjáról, valamint Daphnisről és Chloéról. A Budapesti Fesztiválzenekar november 27-i, délutáni koncertjének műsorán Schumann, Debussy, Kurtág és Ravel művei szerepeltek. Nem nehéz megérezni a négy zeneszerző között feszülő kapcsolatot, egy kicsit nehezebb megfogalmazni, mi köti őket össze. Én a világtól független tisztaságot és belső zsenialitást hallottam ki ezekből a művekből, azt a fajtát, amely dacol a külső elvárásokkal és a hagyományokkal.
Fischer Iván
Igaz, a hangversenyt Schumann egyik kevésbé sikerült alkotása nyitotta, a négy kürtre és zenekarra írott Konzertstück (Op. 86). A Fesztiválzenekar sem igyekezett izgalmasabbá tenni a germán vadászromantika eme halovány gyémántját. Nem minden zenekarban akad négy kiváló játékos, hogy házon belül ki lehetne osztani a szólistaszerepeket, Szőke Zoltánért, Szabó Andrásért, Bereczky Dávidért és Nagy Zsomborért viszont nem kellett messzebb menni. Hiába a szólisták makulátlan teljesítménye, vérnyomásemelkedést csak az okozott, hogy időnként szétszerelték és megpucolgatták hangszerüket a szólamszünetekben, ilyenkor izgulni lehetett, hogy összerakják-e majd időben. Hiba végül ebben sem volt.
A brácsa a vonóshangszerek elfelejtett középső testvére, nincs könnyű dolga a repertoárt illetően annak, aki szólistaként játszik rajta. Korunk egyik legismertebb brácsaművésze, Tabea Zimmermann Schumann a-moll csellóversenyét írta át saját hangszerére, és minden regiszterben érett és érzékeny tónust mutatott. Mély hangjai testesek, a magasabb tartományban puhák és fület gyönyörködtetők. Minden egyes frázisba beletette az egész testét, hogy Schumann különösen tekergőző dallamait, amelyek a csellón sokkal könnyebben megformálhatók, megszólaltassa. A három tétel szünet nélkül követi egymást – a zeneszerző így kerülte el, hogy a korabeli közönség tapssal szakítsa félbe az előadást –, és jellegében sem a tetszésre hajt. Inkább annak a földöntúli, szédítő világnak a feltérképezésére, amelyet a zeneszerző a kulcslyukon keresztül feltár. A Fesztiválzenekar a harmadik, dúrba váltó tételben különösen emelkedett atmoszférát teremtett.
Tabea Zimmermann
Debussy korai szimfonikus költeménye, a Printemps előtt Fischer Iván a saját útját kereső zeneszerzőről beszélt, aki kész sutba vágni a múltat a jövőért. Ezúttal kórus és zongora nélkül, de annál szebben bomlottak ki a mű rétegei a Fesztiválzenekar előadásában. Aztán újra Tabea Zimmermann érkezett a pódiumra, hogy egy ritkán hallható fiatalkori Kurtág-darabot adjon elő, a Brácsaverseny (1954) első tételét. Kurtág ezzel a concertóval nyerte el zeneszerző-diplomáját, valamint az Erkel-díjat, de még előtte állt ’56-os párizsi útjának, ahol végletesen megváltozott a zenéhez való viszonya. Ez a bordó és arany színekben pompázó, melankolikus tétel a tritónusz hangközére épít, s bartóki minták alapján fejleszti dallamait. Igazán megnyerő muzsika, még akkor is, ha az idős mester épphogy csak meg nem tagadja: lenyomat arról a nemzedékről, amely Bartók köpönyegéből bújt ki, de ahogy kibújt egészen, magába is szippantotta az 1945 utáni európai zene szédületes tarkasága.
Végül Ravel két Daphnis és Chloé-szvitje közül a népszerűbb második szólalt meg. A Lever du jour (Napfelkelte) gazdag szövete kristálytisztán ragyogott, lehetetlen volt ellenállni annak az álomszerű félvilágnak, amelybe a zene hívogatott. Majd egzotikus pantomimzene következett a fafúvók szellemes párbeszédeivel, végül a nimfák orgiasztikus tánca, amely megrendítő energiával szólalt meg. Fischer Iván gyakorta inkább a perfekcióra törekszik a stenk helyett, ám ezúttal mindkettő létrejött.
A zeneigazgató ráadás helyett a közönség SMS-eire válaszolt (a koncert előtt és szünetben a surtitle board mutatta, hogy milyen számon lehet kérdezni a karmestert). A tisztelt publikum nem felejtett el rákérdezni a covid-helyzetre sem, szóval a vírus legkellemetlenebb hangversenytermi mellékhatása már megvan: még koncerten sem lehet elkerülni. Mármint, hogy erről legyen szó.
