A koncertet Gabriel Fauré Pelléas et Mélisande-szvitje nyitotta, majd Anna Caterina Antonacci szólójával Berlioz Kleopátra halála című kantátája, a szünetet követően Ravel Nemes és érzelmes keringői és Debussy A tengere csendültek fel. A karmester Robin Ticciati, a fiatal dirigensek egyik legkiválóbbja, Simon Rattle és Colin Davis tanítványa, aki az idei évben vált a Glyndebourne-i Operafesztivál zeneigazgatójává, de már korábban olyan együttest irányíthatott, amilyen a Skót Kamarazenekar. A szólista pedig Anna Caterina Antonacci, a barokk és bel canto operairodalmának elismert énekese, akinek mezzoszopránját sötét, izgalmas tónusa miatt dicsérik.
 Robin Ticciati |
A francia zene alapvetően empirikus jellegű és sokkal kevésbé kötődik a bachi-beethoveni hagyományokhoz, mint a környező nemzeti iskolák muzsikája, s hogy a jelzőt nemcsak Debussytől kezdődően használhatjuk, azt jól bizonyítja a Fauré- és a Berlioz-opusz. A Pelléas et Mélisande minden hangja visszaadta azt az eszményiséget és költőiséget, amelyben a mű megfogant. Ez a belső, rendkívül organikus megszólalás különösen a nyitótételben volt tapasztalható, a Fesztiválzenekar játéka képes volt ezt a miniatűrökből építkező zenét egyetlen szédítő formává alakítani. Érdekes módon épp a kedvelt Sicilienne tételnél éreztem gyengébbnek azt a – mű egészét tekintve egyébként erős – koherenciát, melyben a szólamok szerves dialógusokká álltak volna össze. Ha ugyanis minden érvényes monológ dialógus, éppúgy igaz lehet az ellenkezője: minden dialógusnak egyetlen monológként kell célba érnie. És mennyire követelmény ez a Fauréval kezdődő francia iskola esetében, ahol, ha nem is az ördög, de a zeneiség bizonyosan a részletekben rejlik.
Ha észrevehettünk valamit a közönség soraiból, akkor az az volt, hogy Robin Ticciatinál minden kézmozdulatnak, minden intésnek világos szerepe van. Irányítása nyomán a zenekar rendkívül tudatosan építkezve, az érzelmi kontrasztokat a végletekig duzzasztva jutott el a lebegő prelűdtől a záró gyászzenéig. Riccardo Muti mondta egyszer, hogy varázslatos és megdöbbentő, ahogy egy apró mozdulata nyomán hang jön létre, és pont ez az érzésünk támadhatott a fiatal karmestert figyelve.
Berlioz Kleopátráját mind Antonacci, mind Ticciati lemezre vette már, mindkét felvételben a drámaiságot, az intenzitást méltatták a kritikusok. Az énekesnő valóban hatalmas erővel ragadta meg az egyiptomi királynő személyiségét. Noha Antonacci mélyebb tartományaiban biztosabban mozog, most épp magas hangjaival ért el nagyobb hatást, a drámai erő volt az, mely szerencsés módon felülmúlta hangi adottságait. A zenekar játéka nyomán pedig tökéletesen rekonstruálható, miért szemlélte a merész és fiatal Berlioz zenéjét értetlenkedéssel a vaskalapos Conservatoire. A szinkopált vonósakkordok vastagon, a staccatók zaklatottan szólaltak meg: az egész mű azzal a végletes attitűddel, amelyet a berliozi vadromantikus zene megkövetel.
 Anna Caterina Antonacci |
Egészen más zene Ravelé. A „legprecízebb svájci órásmester”, ahogy Sztravinszkij őt aposztrofálta, Schubert ihletésére alkotta meg a Nemes és érzelmes keringők című sorozatot, melyet kevésbé jellemez a lírai meghittség, a személyes dráma, annál inkább a finom humor, a távolságtartó, de érzéki „elektromos borzongás” (Roland-Manuel), a szegregált, de szórakozó társadalom sajátos értelmezése. Ebben a zenében nem a mélységet kell keresni, hanem a felszínt, a megfelelő hangszíneket és arányokat, hiszen csak a szín és forma számít. A Fesztiválzenekar természetesen hibátlanul szólalt meg Ticciati kezei alatt, és szándékosan fogalmazok így: hiszen a jó zenekar mindig egyetlen hangszerré válik, és úgy szól. Az a precizitás pedig, ami korábban még csak az eszköz volt, már arra is elegendővé vált, hogy cél legyen Ravel zenéjében.
Van egy vitatható hitelességű történet, miszerint Debussy egy szegény halásznak eljátszotta A tengert, az pedig meghatódva kiáltott fel, hogy „azám, a tenger, hallom a hullámokat”. Nem is a történet lényeges, hanem az, hogy Debussy szimfonikus vázlatai a mai napig úgy taglózzák le a hallgatót, mint azt az egyszerű halászt, ugyanazokat a színeket, illatokat és látványt közvetítik, mint száz éve. A tenger örökké kortárs mű: Szvjatoszlav Richter azt mondta róla, hogy atmoszférája van. Nos, Robin Ticciati pontosan tudja, mi is ez az atmoszféra. Mint egy jó apa, engedi elszabadulni a zenét, teret enged a pezsgésnek, a lendületnek, a léleknek, hiszen a váz már áll: az egész estére jellemző hangzásbeli tökéletességet és tempóbeli stabilitást nem moshatta el semmilyen tenger. Még Debussy Tengere sem.