Valljuk be őszintén, a tribute/revival típusú zenekarokban mindig van valami gyanús. Szellemidézésre szakosodva járnak országot-világot, és legfőbb ambíciójuk, hogy az eredetihez megszólalásig hasonlítsanak. (Általában pont a megszólalásig szoktak egyébként.) Mindig úgy tűnik, mintha a könnyebb végéről fognák meg a dolgokat. Sehol egy új dal, és a produkció főhőse (a rég feloszlott együttes vagy az elhunyt előadó) értelemszerűen szintén hiányzik, mégpedig – és ez a legfontosabb oka a rossz érzésnek – a karizmájával együtt. Vagyis pont az a megismételhetetlen zsenialitás nincs jelen a színpadon, amely a művészi főhajtást indokolja. Persze, ez akár úgy is felfogható, hogy épp e hiányérzet folytatólagos átélése a cél, tehát a küldetés teljesítve. Ráadásul – gyarapítva a pozitív olvasatot – a közönségnek is módja van ilyenkor egy jó kis nosztalgiázásra, amiért rendszerint igen hálás is. 

Ezzel együtt az ilyesfajta vegyes érzelmek nálam még a Duke Ellington Orchestra esetében is előjöttek, bár tagadhatatlan, hogy valamiféle „jogfolytonosság” azért fennáll köztük és a legendás Duke Ellington kísérőzenekara(i) közt. Az 1920-as évek kezdetétől majdnem a ’70-es évek derekáig alkotó jazzmuzsikus halála után ugyanis előbb fia (Mercer Ellington) vette át a big band vezetését, majd ’96-tól az unoka, Paul. Az eltelt évtizedek alatt a tagok persze lecserélődtek, de a folyamatosság sosem szakadt meg. A banda autentikus műhely jellege a mai napig megmaradt, a közel egy évszázad alatt felhalmozott tudás szájról-szájra, kézről-kézre járt és élt tovább. És megmaradt a műfaj örökzöldjeivé nemesült repertoár is – ebből csemegéztek biztos kézzel budapesti koncertjükön is. (Volt miből, Ellington körülbelül 2000 dalt szerzett illetve játszott életében.) Ki tudja, talán a big band stílus elmaradt szervesülése a honi közízlésbe, talán a jegyárak miatt, mindenesetre telt ház bizonyosan nem volt.

Volt viszont In a Sentimental Mood, Take the ’A’ Train (ez speciel Billy Strayhorn szerzeménye, hiába köti a köztudat Ellingtonhoz), It Dont Mean a Thing If It Aint Got That Swing, Sophisticated Lady (társszerző: Irving Mills) és persze a buján egzotikus Caravan. Utóbbit Ellington talán legnépszerűbb dalaként szokás emlegetni, s való igaz, ő játszotta először, ám ettől még bizony Juan Tizol írta. (Lásd még: az utókornak az ő torz emlékezete és rút hálátlansága.) Az előadás profizmusába nem lehetett belekötni, a hangszereseknek a zsáner minden fortélya magabiztosan a kezében volt, akár lendületes szvingről, akár visszafogottabb balladákról volt szó. Mivel Ellington talán legfontosabb zeneszerzői és hangszerelési sajátja, hogy folyamatosan virtuóz sorokkal kényeztette csapatának minden egyes tagját, a technikai tudásra sem lehetett panasz. Tucatszám követték egymást a villámkezű szólók és improvizációk, az együttes játék pedig végig érett és letisztult hatást keltett. Minden tökéletes volt, gondolhatnánk. Pedig sajnos csupán szakmailag. A múlt század első néhány évtizedének tengerentúli éjszakai élete mellett ugyanis egy másik, hasonlóképpen jellegzetes buké is fölsejlett: a dollárszag.

Tommy James

Persze korántsem könnyű szétszálazni, hogy a megtapasztalt könnyedség magára a stílusra vagy a félgőzzel játszó zenészekre vezethető-e vissza, én azonban határozottan az utóbbira voksolnék. Erősen hakniszerű produkciót láthatott a budapesti közönség. Azóta utána olvasva megtudtam, hogy a csapat immáron negyedik éve turnézik ugyanezzel a programmal szerte a világban. Valami ilyesmire tippeltem magam is. Talán az egyetlen igazán emlékezetes momentum Tommy James zongorista élményszámba menő, ízes játéka (s kisebb részben: rendkívül mókás személyisége) volt az este során. Ha engem kérdeznek, a zenekar vezetője is tulajdonképpen ő, az Ellington-unokát leginkább a könnyen belátható píár szempontok miatt delegálták névleg e titulusra. Hangozzék akármilyen szentségtörésnek, a koncertet legfeljebb félautentikus kortörténeti érdekességként tudtam értelmezni. Inkább különös, mint különleges élmény volt a húszas évek végén Ellingtonnal fénykorát élő nevezetes New York-i lokál, a Cotton Club hangulatában megmártózni. Ám azóta, akárhogy is számolom, eltelt bő nyolcvan év, és az a sokat emlegetett vasfogú karaván bizony rendesen elhaladt már.