Keller András rendületlenül kitart a közönség zenei műveltségét gazdagító, innovatív műsor-összeállítások mellett, olyankor is figyelmet szentelve az újabb korok kevéssé méltányolt értékeinek, ha a hangverseny kétharmadát a legnépszerűbb és legtöbbet játszott, régi slágerek uralják. Zenekara, a Concerto Budapest két egymást követő napon lezajlott, szeptember végi koncertjén Mendelssohn Hegedűversenye (e-moll, op. 64 – 1845) töltötte ki az első rész idejének javát, a szünet után pedig egy másik kedvenc szólalt meg: Csajkovszkij 5. szimfóniája (e-moll, op. 64 – 1888) – bevezetőül azonban Keller elvezényelte Lutosławski Gyászzene (1954–58) című kompozícióját.
Mi, magyarok tartozunk némi többletfigyelemmel ennek a műnek, hiszen lakonikus címe így folytatódik: Bartók Béla emlékére. A lengyel zeneszerző – a 20. század második felének egyik legnagyobbja – a mű keletkezésekor alig több mint egy évtizede elhunyt magyar mester jelentőségéről tesz hitet ebben a kompozícióban. Ugyanakkor nagyszerű hangzástanulmány is a darab, hiszen Lutosławski kizárólag vonósokra komponálta (ráadásul sokszorosan osztott vonóskart kell elképzelni: 1., 2., 3. és 4. hegedű, 1. és 2. brácsa, 1. és 2. cselló, 1. és 2. bőgő – tíz szólam, érzékenyen rétegezett hangzás). Keller vezényletével az előadásnak ez utóbbi körülmény vált egyik legfontosabb mozzanatává: a mű sűrű, súlyos, sötét és pregnáns tónussal szólalt meg. De fontossá vált az építkezés is: a plasztikus vezénylés figyelmet fordított a művet keretező kánonszerkezetek tudatos megformálására. Ahogy a Gyászzene kezdetén, a Prológban ez a polifónia lassan halad a fokozás útján, feljutva egy csúcspont magaslatára, az sokakat nyilván Bartók zenéjére emlékeztet – noha Lutosławski nem akarja sem idézni Bartókot, sem konkrétan utalni bármely művére – sőt a szerkesztésmód, azáltal, hogy erőteljesen épít a tizenkét hang használatára, inkább Schönberget juttathatja eszünkbe, mint Bartókot. Keller és a Concerto Budapest előadása, amellett, hogy energikus volt és drámai, ezt a kristályos logikát, a magasrendűen megalkotott szerkezet tisztaságát is méltón jelenítette meg.
 Akiko Suwanai |
Akiko Suwanai (1972) lépett pódiumra a Mendelssohn-versenymű szólistájaként. Az 1990-es Csajkovszkij Verseny győztese, a Juilliard School, a Columbia University és az Universität der Künste Berlin egykori neveltje a műsorfüzet közlése szerint jelenleg (a Nippon Music Foundation jóvoltából) Jascha Heifetz 1714-es Dolphin Stradivariján játszik. Sokszor esik szó arról, van-e egy hangszernek saját hangja, vagy minden attól függ, ki szólaltatja meg az instrumentumot – a most hallott produkció a saját hangra vonatkozó feltételezés mellett érvelt. Igaz, hogy Akiko Suwanai a hegedű jellegzetes in medias res belépését nyugodt kantilénaként értelmezte, a gyorsabb mozgású, erőteljes szakaszokban azonban, ahol a szenvedély is szerephez jutott, tónusa sűrűvé, súlyossá vált és elsötétedett, egy olyan nagyromantikus ideál szellemében, amely számomra mindenképpen megidézett valamit a hangszer egykori tulajdonosának előadói stílusából. Telt hangon, érzelemgazdagon, tisztán szólalt meg a C-dúr Andante, a lepkelibbenésű finálé könnyed és ugyanakkor dinamikus értelmezésével pedig a japán művésznő egyszerre tett bizonyságot virtuóz állóképességéről és a jellegzetes mendelssohni tündér-scherzo toposza iránti fogékonyságáról – igaz, a molto vivace tizenhatodok valóban plasztikus kijátszása terén előadása újra és újra hiányérzetet keltett. Az ünneplést Bach C-dúr szólószonátájának (BWV 1005) Adagio tételével hálálta meg.