A Concerto Open programsorozat célja, hogy kreatív és innovatív nemzetközi művészekkel ismerkedjen a magyar közönség; a divatos szavak persze szinte akármit takarhatnak, annyi bizonyos, hogy eddig Lera Auerbach és Gidon Kremer volt e sorozatban az együttes vendége. Thomas Adés Prokofjev és Csajkovszkij művei mellett saját Haláltáncát is vezényelte volna, és bár mindig izgalmasabb magát az alkotót színpadon látni (ő dirigálta a mű premierjét is 2013-ban a BBC Proms koncertjén), a beugró karmester miatt sem panaszkodhattunk. Főleg, mert bennfentesnek tekinthető: Timothy Redmond ugyanis nemegyszer dolgozott már Adésszel, többek között ő mutatta be Vihar című operáját is tizenegy évvel ezelőtt. De a női szólista is más volt, mint a műsorlapon: Christianne Stotjin helyett Carolina Krogiust hallottuk.
 Timothy Redmond |
Az estet Prokofjev Őszi vázlata nyitotta, mely a szerző korai, de később sem megtagadott műve, 1914-ben és 1934-ben is visszatért hozzá. Már az első percekben hallható volt, hogy az Autumnal rendkívüli érzékeny interpretációjával van dolgunk: a klarinét és a basszusklarinét lágyan hullámzott az e-moll témán, a brácsák és a fúvósok belépésével pedig létre is jött az a melankolikus, de mégis ragyogó és sodró hangzás, mely különlegessé teszi a darabot. Külön elismerést érdemel a vonósok lendületes, a (de)crescendókkal mesterien bánó játéka. S noha nem tudhatom, mekkora része lehetett Timothy Redmondnak a nagyszerű megszólalásban, dirigálása inspiráló és közvetlen volt.
Csajkovszkij Francesca da Rimini című szimfonikus költeménye az Isteni színjáték nemesasszonyának, Francescának és szeretőjének történetét dolgozza fel. A házasságtörő pár büntetése, hogy egy szörnyű vihar játékszereként tengődjenek a Pokolban, miközben a régi idők boldogsága gyötri őket. A szimfonikus költemény nemcsak diabolikus témaválasztásában (vö. Dante-szimfónia) tükrözi Liszt hatását, hanem zenéjében is. (Kisebb részben Wagner hatása is felismerhető; egyébként pedig Csajkovszkij bayreuthi látogatása idején készült el 1876-ban.) A Concerto Budapest e hősi expresszivitásnak megfelelően elementáris erővel ragadta meg a mű forte és fortissimo részeit. Sőt, Redmond nemegyszer ugrált a pulpituson, s a szűk félórás költemény végére rendesen meg is izzadt. Adós legfeljebb a finomabb, bonyolultabb szövetű variációs résszel maradt a zenekar, az esetenkénti pontatlan belépéseket azonban mégsem lenne illő felróni – a fájdalmas klarinétdallamot és a szenvedélyes hangú vonósokat is figyelembe véve kivételesen erőteljes és hatásos zenélést hallottunk. A Csajkovszkij-fantázia ugyanakkor remekül elő is készítette – sőt, sürgette – az Adés-kompozíciót.
 Concerto Budapest |
Adés Totentanz című kantátáját egy 15. századi lübecki festménysorozat ihlette, szövege pedig a képek alá írt feliratokból áll. A festményeken a Halál a társadalmi hierarchia sorrendjében közelíti meg áldozatait, először egy pápát, végül egy csecsemőt, ezzel sugallva, hogy a halál előtt mindenki egyenlő. Adés történetmondása elsősorban zenei, s kevésbé képi: a szerzetes keringővel, a király torz fanfárral, a fiatal lány hárfával köszön el az élettől, majd a Halál a nagybőgőkön és az üstdobon megszólaló tánczene kíséretében távozik. A mű grandiózus és izgalmas zenei tabló, könnyen befogadható és átélhető, éppúgy merít Schönbergtől és Messiaentől, mint a későromantika szimfonikus irodalmából, Mahlertől és Strausstól. A mű konszonáns befejezése mindenesetre az elődökre támaszkodó zeneírás nagyon is üdvözlendő koncepcióját sejteti. A Concerto Budapest előadása a Csajkovszkij-műhöz hasonlóan expresszív és lehengerlő, a kényesebb üveghangoknál és posztmodern hangzásoknál éppúgy pontos, mint a forte részeknél. Felszegett állal, hatalmas hangtömbökkel és zajos ütőjátékkal vállalja a „méret a lényeg” elvét, s mondanom sem kell, a dolog működik és egy pillanatra sem bicsaklik meg. Timothy Redmond értő tolmácsolója Adésnek: dirigálása magával ragadó és kontrasztív, keze alatt a zenekar a végletek között mozog, de sohasem túloz. Noha Mark Stone első hangjai némi bizonytalanságot tükröztek, az intonációs probléma hamar elmúlt; Carolina Krogius végig nagy drámaisággal és érzékenységgel énekelt. A feliratozón megjelenített szöveg (Báthori Csaba fordítása) kulcsfontosságú az értelmezéshez és a műélvezethez, még ha alkalmanként fel is áldozta a tartalmat a rím érdekében.
Hiába hiányzott a sztárkomponista, Thomas Adés nélkül is remek koncert volt a Concerto Budapesté. Elsősorban pedig mély és megrázó. Hogy ez a beugró karmester vagy a zenekar érdeme – valószínűleg az utóbbi. Kár, hogy olyan kevesen voltak kíváncsiak rájuk.