Hogy ihletőként, kontextusként vagy éppen kontrasztképpen, az már rajta áll. A sorozat harmadik hangversenyén, március 21-én Tornyai Péter és Tihanyi László egy-egy művének ősbemutatóját hallhatta a közönség egy sorozat Purcell-fantázia, illetve egy Carl Nielsen-kompozíció társaságában. A műsorszámokat Földes Imre zenetörténész vezette be, és rövid, ám érdekfeszítő beszélgetéseket is folytatott a szerzőkkel műveikről és választásaikról.

A program első számát Henry Purcell három hangszeres fantáziája alkotta; a három–ötszólamú, erősen polifon darabokat a kamarazenekar különböző részhalmazai adták elő szolisztikus felállásban. Ránk maradt fantáziáit – köztük az egyetlen, mindvégig hangzó f hang „köré” komponált mesterdarabot – Purcell 20–21 éves korában írta, tehát már csak ezért is jól festenek egy élő fiatal művének társaságában (bár 28 esztendejével Tornyai a fantáziák szerzőjéhez képest valóságos Matuzsálemnek számít). A Budapesti Vonósok tagjai (művészeti vezető: Botvay Károly), ha nem is mind pontosan ugyanazon a színvonalon, de összességükben igen meggyőző módon mutatkoztak be kamarazenészként is.

Tornyai saját kompozíciója, a Diaphonia azon a zeneszerzői ötleten alapul, hogy a 17 előadó két, összekeverten elhelyezkedő csoportot alkot, amelyek egymáshoz képest negyedhangos különbséggel vannak behangolva. Mi több, a két hangszercsoporthoz két karmester is tartozik, mert jóllehet szétválásaik és összetalálkozásaik pontosan meg vannak komponálva, alapjában mégis mindkét csoport a „maga idejét” követi. A bemutató két dirigense Tihanyi László és Horváth Balázs volt.

Ennek az útmutatónak az ismeretében tulajdonképpen keményebb, „sprődebb” hangzásokat vártunk volna, mint amilyenekben aztán részünk volt; Tornyai jóval sokrétűbben térképezte föl az ötletben rejlő lehetőségeket, mint amennyit a kemény disszonanciák puszta halmozása nyújtott volna. A darab ugyanakkor kifejezetten próbára teszi hallgatóját, mert bár a 17. századra jellemző egytételes hangszeres canzonék módjára texturális és emocionális tekintetben változatos és ellentétes, rövidebb szakaszokból áll, eufóniára, tetszetősségre nem törekszik, és első hallásra kevés fogódzót kínál befogadásához.

Tihanyi László 12 perces kompozíciója, Az éjszaka erdeiben tulajdonképpen vonós ensemble-ra, tehát 15 vonós szólista együttesére íródott, emellett pedig öt játékos, mindegyik hangszercsoportból egy-egy, időnként – rövid időre, de formailag meghatározó pillanatokban – különféle magas, csilingelő hangú ütőhangszereket: csengettyűket, szélcsengőt, krotálokat is megszólaltat benne. Ez sajátos színezetet ad az alapvetően – mint a címnek választott William Blake-verssor is utal rá – „éjszaka zenéje” karakterű darabnak, amelyről szerzője annyit árult még el, hogy egyik ihletője egy táncszínházi produkció volt, s hogy a zenei folyamat így a legkülönbözőbb sebességű mozgások izgalmasan kiszámíthatatlan váltakozásából, illetve egymásra vetüléséből bontakozik ki. Miután az összehasonlítás kézenfekvő, ehhez mi hozzátehetjük azt, hogy a mű a mozaikszerű megformálásával a Tornyaiéval rokonítható, ám annál konzervatívabb, ha tetszik, expresszívebb természetű alkotás. A zenei szövet itt is igen bonyolult, különösen ritmikai szempontból, ezen kívül feltűnő az egész darab lakonikus tömörsége is. Az összhatás mégis egy választékosan formált, különleges szépségű effektusokban gazdag, vonzó kompozícióé. A Budapesti Vonósok Tihanyi vezényletével hallatlan koncentrációval és csiszoltsággal játszott; bár az együttes eddig, számomra legalábbis, nem a legújabb zene elkötelezett specialistájaként volt ismert, ez irányú újabb aktivitását és teljesítményét csak elismerés illetheti.

A hangverseny a Tihanyi által „beválogatott” Nielsen-művel, az op. 1-es vonószenekari szvittel zárult. Megint egyszer megbizonyosodhattunk arról, hogy Nielsen jelentősen alulértékelt szerző, aki sehogy sem fér bele a „kismester” neki eredetileg kiosztott kategóriájába. Az op. 1-es, szimfóniára emlékeztető felépítésű vonószenekari szvit (1888-89) egyik első feltűnést keltő műve volt, éspedig teljes joggal; stílusa a késő romantika egészen sajátos, a szláv zeneszerzőkével rokon, ám mindenfajta túláradó érzelmességtől tartózkodó, sajátos színfoltját jelenti. Különösen a finom iróniával is fűszerezett, tündértánc-jellegű második tétel hatott revelációként ebben a Pilz János kitűnő hangversenymesteri irányításával felhangzó előadásban.