A lengyel tematika egységességet természetesen nem garantálhat. Hiszen történeti szempontból nincs még egy olyan európai ország, melynek – egyébként folyamatosan változó – határain belül ennyiféle hatalmi és kulturális behatás érvényesült volna.
Az est mesés valóságát a lengyel nemzeti opera megteremtőjének, Moniuszkónak Bajka című nyitányfantáziája teremtette meg. A több szempontból is problematikus darab elvitathatatlan érdeme, hogy a szimfonikus költemény műfajának első lengyel képviselőjét testesíti meg. Másrészt viszont a szonátaformát fantáziaszerűen, szabadon követő bevezetőről nem derül ki, mi a pontos témája, mi is az, amit bevezet. A cím is csak ennyit árul el: Tündérmese. A mű így pusztán absztrakt programzene marad. Az elsősorban romantikus hagyományokra építkező, folklorisztikusnak ható zenei anyag mindenesetre szerethető, s a szám előadása sem a zenekarnak, sem a lengyel vendégkarmesternek, Antoni Witnek nem okozott problémát.
 Antoni Wit |
A szünet előtt Chopin e-moll zongoraversenye hangzott el Andrej Korobejnyikov tolmácsolásában. A zongoraszólam komplementaritása miatt valóságos nehézségek elé állított fiatal orosz szólista bravúrosan, könnyed technikai fölénnyel, tökéletes pontossággal és mély zeneiséggel interpretálta a darab virtuóz, ugyanakkor poétikus hangvételét. Az egyébiránt már tizenhét (!) évesen jogi diplomát szerzett zongorista nagyszerűen vitte előre a kompozíciót, mely alig titkolt módon totális főszerepet biztosít a zongorajáték számára. Korobejnyikov játéka abszolút meggyőző volt: mindvégig egzakt billentés árnyalt dinamikával. Hangvétele a lágy retrospektív nosztalgiától a démonikus megnyilvánulásig ívelt. A monumentalitás igénye egyéni hanggal párosult a zongorista – legalább első látásra ítélve – introvertált személyiségében.
A versenyművet többek között a komponista első szerelme inspirálta. A concerto fénypontja a lassú tétel, amely valóban az álmaiba révedő melankolikus, gondterhelt, mégis ragyogó személyiség képzetét kelti. A harmadik tétel igazi lengyel krakowiak tánc rondó formában, mely méltó koronája az versenyműnek. A zongoraverseny zenekari felállását tekintve a jól megalapozott hangzás és a basszus megtartó erejének kihasználása érdekében talán szerencsésebb lett volna, ha nem csökken ilyen mértékben – 8-ról 4 főre – a bőgőszólam létszáma. A háromszor annyi elsőhegedű, sajnos elvitte a prímet.
A koncert második felében Karol Szymanowski korai korszakában keletkezett II. szimfóniája szólalt meg. A szerző a múlt század eleji lengyel klasszikus zene egyik megújítója. A darab hangulata, hangszerelése előrevetíti a XX. századi zeneszerzés végletekig kísérletező attitűdjét. A szimfónia nemcsak a zeneszerző életművében kiemelkedő, de vitán felül a legjelentősebb lengyel szimfonikus zeneművek között kell és lehet számon tartani. A fennmaradt utalások alapján az 1909-10 táján Bartók és Szkrjabin tanulmányozásával foglalkozó szerző méltán volt büszke a végeredményre. A hagyományos négytételes klasszikus szimfóniákkal ellentétben Szynanowski műve mindössze két tételes. Bár a szerkesztés legfeljebb számszakilag kelthet hiányérzetet a hallgatóban, azért a második tételt és egyben a művet lezáró hangzat mintha folytatásért kiáltana. Különleges sajátossága a műnek, hogy a koncertmester több ízben kap szólólehetőséget, melyet jelen esetben a zenekar elsőhegedűse nagyfokú biztonsággal és virtuozitással oldott meg. A poétikus téma a hegedűszólóval indul, majd a dallamot a mélyhegedűk veszik át, s a szenvedélyesen kirobbanó középrész után ismét visszatér a költőien érzelmes fekvésbe. A zárótételben az első főtéma jelentkezik, s a lezárás némileg befejezetlenül hagyja a művet. A szimfónia esetén az ütőszólam egyébként koncepciózus szétválasztása nem feltétlenül hálálta meg magát. A szólamvezető majd színpadnyi távolságra játszott, s ennek következtében az együttes leütésekkor a megérkezés sok esetben nem sikerült egyszerre. A rézfúvósok ellenben együtt ültek és egyszerre is szólaltak meg, ám azért a felsőbb fekvésekben a trombitákon fényesebb hangzások is megszólalhattak volna.
A zenekar Antoni Wit keze alatt a néhány apró ritmusbeli pontatlanságtól eltekintve nagyszerűen interpretálta a darabokat. A művek háromszor, három egymást követő napon kerültek koncertpódiumra. A második napra mintha több szerep jutott volna a rutinnak. A vendégkarmester alapvetően higgadt, érett, kifinomult technikával dirigált, mely technika azonban nem minden pillanatban hatott inspirálóan az együttesre.