Az ukrán hegedűművész, Diana Tishchenko nevét érdemes megjegyeznünk. Többször is fellépett már a Kaposfesten, szerepelt a Müpa Rising Stars programjában, most pedig a Fesztiválzenekar kíséretében hallottuk a Nemzeti Hangversenyteremben. 2018-ban vitán felüli teljesítménnyel nyerte meg a párizsi Long-Thibaud Crespin-versenyt, első lemezén (Strangers in Paradise, Warner) viszont nem látványos versenyművek szerepeltek – még a Beethoven- és a Mendelssohn-concertóban is emlékezeteset hegedült, pedig mennyiszer hallottuk azokat! –, hanem Ravel, Enescu, Ysaÿe és Prokofjev kamaradarabjai a fantasztikus Fejérvári Zoltánnal.
 Diana Tishchenko |
Diana Tishchenko játéka élettel, szellemmel telt Haydn C-dúr hegedűversenyében (Hob. VII-a). A művet „Luiginak”, az Esterházy-kastély ügyes hegedűsének írta a harmincas éveiben járó zeneszerző, a dallamos („cantilena”) középtétel még Vivaldi és a barokk, míg a szabad dinamikájú játék és a struktúrák már az újonnan formálódó klasszika hatását mutatják.
Ma, amikor bővelkedünk a kiváló ujjtechnikával rendelkező szólistákban, kevés a szó régi értelmében vett, egyéni hanggal, attitűddel rendelkező nagyság, aki hosszú percekig képes elfeledtetni minden mást a teremben. Tishchenko azonban ilyen, vagy legalábbis mindig benne van a lehetőség. Az első tételben ugyan még csak kristályos hangszínére csodálkozhattunk rá, a klasszicista versenyművek nehézsége márpedig abban áll, hogy bár könnyűnek tűnnek, a tiszta szövetű zenén minden folt átüt. De már a második tételben, amelyben a zenekar halk pizzicatóval kíséri az Adagio melódiáját, a szólista ügyes érzékkel rendezte szép, tagolt mondatokba a zenét. Többször is az jutott az eszembe, hogy Tishchenko olyan egyszerűséggel értelmezi a haydni frázisokat, mintha csak egy könnyed nyári opera szopránszólamai lennének: vonakodik, incselkedik, hízeleg és szépen énekel, de minden dallamnak határozott írásjel van a végén. A két szélső tételben az ujjak nem vibráltak sokat, mindig tisztán, határozottan fogtak a húrokra, a kadencia pedig nem volt magamutogató, de magának követelte a figyelmet.
Ráadásként egy fiatal ukrán szerző, Maxim Shalygin Angyal című darabja szólt Szabó Péter csellóművésszel, a zenekar tagjával. Expresszív, romantikus színezetű darab, amely csak az egészhangú skáláért szakad ki időről időre a tonális keretek közül. S persze a szívet ennél is jobban megérintő kérdés, hogy lehet-e nem a háborús kegyetlenségeket szenvedő Ukrajnára gondolni a hallgatása közben? A szapora tapsot megköszönve Tishchenko Bach d-moll hegedűpartitájának Gigue-tételével búcsúzott.
 Fischer Iván |
Fischer Iván és a Fesztiválzenekar Mahler 1. (Titán) szimfóniájával szolgált a szünet után. Nem érdemes örökké szégyenkeznünk elődeink miatt, de ez az eposzi méretű alkotás itt bukott meg először, a Vigadóban, 1889-ben. Hiszen Mahler egyetemesebb kudarcot foglalt itt szimfóniába, az alacsony tömeg és a magányos zseni ellentétét, amelyet, ha lehet, még mélyebben igazolt a gyászos recepció. „Micsoda világ ez, amely az ilyen hangzatokat és formákat utálkozva dobja el magától!” – írta a csalódott szerző már a New York-i bemutató után. Fischer Iván a későbbi változatokból elhagyott Blumine tétel nélkül, ráérős tempókat véve igazgatta a művet, hogy az ironikus, gúnyos közbeszúrásokkal, meg persze kozmikus melódiákkal roskadásig pakolt partitúrának minden érdekességére figyelem irányulhasson. A fül nem is tudja, merre hallgatózzon ebben a szimfóniában: a második tétel ländlere ízesen, lendülettel, a gyászinduló nagybőgőszólója szép intonációval, a harsonák groteszk fanfárjai pedig szemléletesen szólaltak meg. A részleteken elidőző attitűd folytán talán most kevéssé jutott erő arra a hosszú fokozásra, amelynek az egész előadáson végig kellene vonulnia, de a grandiózus és viharos negyedik tétel – a mélység és magasság között ingázó lelkű titánnal, s különösen a véget jelző fenséges modulációval – mindent feledtetett. Mahler megkésve és ismét sikert aratott.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. május 17.