 Gérard Korsten |
Volodosz helyére egy fiatal finn zongorista, Antti Siirala ugrott be Brahms B-dúr zongoraversenyének szólistájaként. A versenymű előtt azonban még Mendelssohn legritkábban játszott I., c-moll szimfóniáját is előadta a zenekar. Magam a harmadik, február 19-i koncertet hallottam.
Az I. szimfónia elkészültekor Mendelssohn kevéssel múlt el tizenöt éves; az Oktett majd csak másfél évvel később születik meg, viszont első időtálló művein már túl van: így két évvel korábbi a figyelemreméltó d-moll hegedűverseny, és pár hónappal korábban született a varázslatos E-dúr kétzongorás versenymű. Az I. szimfónia tehát a sajátos mendelssohni kronológiában már érett, „felnőtt” alkotásnak számít, már csak az őt megelőző 13 vonósszimfónia fényében is. Sajnos a darab mindig a későbbi, népszerű Mendelssohn-szimfóniák árnyékában maradt, pedig erre, mint ezúttal is meggyőződhettünk róla, a legkevésbé sem szolgált rá. A mozartian áttetsző hangszerelésű és világos vonalakkal megrajzolt mű egy picit Sturm und Drang-funkciót tölt be moll hangnemével, szenvedélyes kitöréseivel a korai Mendelssohn derűjéről és táncos-tündéri karaktereiről híres világában.
Az I. szimfónia tehát sokarcúbb tárgy annál, amilyennek első pillantásra látszik. Gérard Korsten és a Fesztiválzenekar interpretációjának nagy erénye az volt, hogy ezt a komplexitást úgy tudta maradéktalanul visszaadni, hogy közben kristályos hangzással, érzéki szépséggel és makulátlan tisztasággal szólalt meg a mű minden pillanata. Tökéletesen meggyőző volt a nyitótétel haydnos meglepetés-effektusa – a haydni generálpauza helyett itt egy kitartott hegedűhang függeszti föl váratlanul a zenei folyamatot –; az Andante idilli természeti képét Korsten biztos ízléssel, ám annál szuggesztívebb erővel izzította fel a tetőpontjára. A lekerekítettség és erő dialektikája a scherzóban is ott munkált, a legtisztább eszközökkel teremtve meg a szenvedélyes és himnikus pillanatok és a későbbi sejtelmes pianissimo-részek, a fojtott timpani-triolák ellentétét. Egyetlen szóval: minden a helyén volt ebben az interpretációban; ami a zenekart illeti, ezt úgy is értem, hogy mindenki maximálisan a helyén volt. Gérard Korsten pedig – számomra – olyan karmesterként mutatkozott meg, aki feltűnően a Fischer Ivánéhoz hasonló típusú típust képvisel: vezénylése a legapróbb részletekig kontrollált és funkcionális, szándékait hallatlanul precízen és hatékonyan közvetíti a zenekarnak, s ami a lényeg, nemcsak maga a vezénylés, de a zenei elképzelés is sallangmentes és lényegre törő.
 Antti Siirala |
A Brahms-koncert számomra kevésbé tetszett revelatívnak, jóllehet ezzel is minden tökéletesen rendben volt, immár nem csupán a zenekar és a karmester, hanem a szólista tekintetében is. Antti Siirala – akinek eddigi pályáját különféle egyéb jelentős teljesítményei mellett ragyogóan megoldott beugrások hosszú sora jellemezte – rendkívül kiegyensúlyozottan, természetes, sallangtalan virtuozitással, és a brahmsi értelemben simulékonyan, tehát nem exhibicionista módon, hanem magát a teljes együttesnek alárendelve, adta elő szólamát. Volt a játékában robusztusság, sóhajos álmodozás, szuggesztív agogikai megmozdulás, táncos könnyedség, s minden, amit megkívánt ez a fejedelmi kompozíció. Előadásának fegyelmét az is jelezte, hogy játék közben csak a legszigorúbban szükséges testmozgást végezte, s arca sem tükrözött semmit a zene érzelmeiből. No, benne azután – szerencsére – semmi nincs Fazil Say már-már ízléstelen vizuális kitárulkozásából – gondoltam elismeréssel.
Az egész előadásra visszagondolva azonban határozottan úgy éreztem, hogy a gyönyörű Mendelssohn után, ugyanazzal a kitűnő karmesterrel és zenekarral olyan Brahms-koncertet hallottunk, amely lehetett ugyan minden részletében mintaszerű, egészében azonban, valljuk meg, kissé halványra sikeredett: nem volt igazán emlékezetes.
Várjuk tehát Volodoszt.