A Sturm und Drang Haydnjától jutottunk el az érett Mozartig, 1765-től 1787-ig (és a ráadásban 1791-ig), megállva félúton Mozart minden tekintetben egyedi Sinfonia concertantéjánál.
A 39. sorszámú g-moll Haydn-szimfónia a Sturm und Drang mintaképe: éles váltások, sforzatók, nagy szünetek, apró meglepetések jellemzik. Ez Haydnnak egyszerre korai és érett hangja, vagyis kellőképp „profi”, egyáltalán nem sablonos, de hangszerelésében, hangzásvilágában inkább hasonlít a korábbi művekre, mint a későbbiekre (és leginkább Mozart 183-as „kis” g-moll szimfóniájára). Ez az időszak váltás Haydn életében, a moll hangnem adta sötétebb hang pedig mindig különleges az életművében. A 39. szimfónia mégis ritkán hallható koncertteremben, a Budapesti Fesztiválzenekar is először tűzte műsorra. A mű (és az együttes) számára Takács-Nagy Gábor ideális partner, aki nagy gonddal dolgozta ki a részleteket, s ezzel nemcsak a hallgatóságnak szerzett élvezetet, hanem láthatóan a zenekar tagjainak is. A szép vonóshangzást a négy kürt szépen festette alá, emellett kiemelném a menüettben csodálatosan éneklő oboát.
 Takács-Nagy Gábor |
Mozart 364-es Köchel-számú Sinfonia concertantéja az egyetlen, amit e műfaji meghatározásban biztosan ő írt, és biztosan abban a formában, ahogy ránk maradt. Az 1779-ben írott vonós kettősversenyen kívül van egy ugyancsak Esz-dúr fúvós négyesverseny is, mely számomra megkérdőjelezhetetlenül Mozart (leginkább a K. 481-es hegedűszonátával és a K. 452-es zongoraötössel, tehát inkább későbbi művekkel rokonítható), ám a 90 évvel a keletkezése utáni kéziratban ránk maradt formájában sehogy se illik be a Mozart-kutatásba. De ha nem a címekből indulunk ki, észrevehetjük, hogy Mozart máskor és máshol is próbálkozott evvel a fura műfajjal: pl. a K. 190-es Concertonéjában (1774), valamint a Szöktetés a szerájból című operának (1782) Konstanze első felvonás végi C-dúr áriájában (Martern aller Arten mögen meiner warten). E két C-dúr műre (a Concertonéra és az áriára) sokkal inkább jellemző a sinfonia concertante szerkesztésmódja, mint a 364-es kettősversenyre, melynek „szomszédja” egy másik („sima”) kettősverseny, a K. 365-ös, két zongorára.
Mindez a felvezetés nem tudálékosság, sokkal inkább magyarázat a mostani előadás szólistaválasztásához. A zenekar két jeles hegedűse, Gulyás Emese és Kostyál Péter nem szólistaként híresek (bár annak is kiválóak): mintha a zenekar evvel is arra figyelmeztetne, hogy a mű egészére, ne kizárólag a szólistákra koncentráljunk. (Nota bene: zenekari szólóművészek vagy szólamvezetők szólójával korszakos előadások maradtak ránk, gondoljunk pl. a Toscanini vezényelte Brahms Kettősversenyre, amihez bizony most le kellett vennem a lemezt a polcról, hogy begépelhessem Mischa Mischakoff és Frank Miller nevét.)
 Gulyás Emese |
Holott a 364-es Sinfonia concertante igazi versenymű, és szerencsére ekként értelmezte a két szólista is. Gulyás Emese precízebb, szabályosabb szólóját az ezúttal brácsán játszó Kostyál Péter időnként lassuló, de játékosabb zenélése színesítette, mely olykor (a metakommunikációban is) kokettálásig merészkedett – ami érzésem szerint egyáltalán nem áll távol a mű szellemiségétől; kettejük előadásának legszebb pillanatai az unisonók voltak, tökéletes egymásra figyeléssel. Kiemelném még Kostyál csodaszép előkéit. A – szólónál alig könnyebb – zenekari kíséret pedig remekül követte a szólistákat, Takács-Nagy Gábor nem először mutatta meg kamarazenén nevelkedett kísérő-karmesteri rátermettségét. Az egész előadásban egyedül a kürtöket keveselltem: ha jogos a sinfonia concertante műfajmegjelölés, az nem kis mértékben miattuk lenne, mégis alig adtak többet, mint a Haydn-műben. Emellett az ötödik sor közepéről hallgatva olybá tűnt, mintha a prím hátsó pultjai hangerőben próbálnák túlszárnyalni az elébb ülőket, ami nem helyes.
A szünet után Mozart Prágai szimfóniája teljesen más hangzást hozott. A zenekar mérete, a mű hangszerelése és a szólamok esztelen nehézsége kapcsán mindig elgondolkodom azon, hogy amikor a szimfóniát Prágában bemutatták (1787), akkor Pesten terem se lett volna ennyi zenésznek, nemhogy zenész (vagy közönség) – vagyis Prága ekkor egyértelműen Nyugat-Európa, Pest pedig a Kelet. Ma már szerencsére nincs sok értelme efféle összehasonlításoknak (legalábbis zeneileg), a Fesztiválzenekar világszínvonalon szólaltatta meg a háromtételes mű megannyi színét: a komor bevezetőtől a diadalmas első tételen át a bensőséges másodikig és a sziporkázó fináléig. A hangzásból sajnos kiszóltak a trombiták, mintha a Messiás kórusait akarták volna túlfújni, és ebben olykor az üstdob is követte őket – épp az amúgy nagyon is árnyalt hangzást téve tönkre egy-egy szakaszon. Emiatt a második tételt emelném ki, illetve a fafúvósokat, valamint a két egyenrangú hegedűszólamot.
Ráadásként kaptunk még egy zárótételt Haydn Üstdob-szimfóniájából, klasszisokkal jobb és kiegyenlítettebb zenekari hangképpel, virtuóz, hibátlan játékkal, hogy elhihessük a Gramophone-nak és a karmesternek, hogy ez a világ legjobb zenekara, még akkor is, ha előzőleg a szombat délutáni koncertnek volt egynémely matinészerű aspektusa.
Helyszín: a Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2022. október 15.