Simona Semenič az előadásban (Fotó: Kortárs Drámafesztivál) |
Simona Semenič író, dramaturg, performer a Kortárs Drámafesztivál szlovén programjának keretében látogatott el Magyarországra. Én, az áldozat című előadása eredetileg egyszemélyes felolvasószínház, s az előadók elképesztő érzékenységéről vall, hogy a programban szereplő Tóth Orsi helyett beugró Szandtner Anna „tolmácsolásából” izgalmas színházi helyzet kerekedett az AKKU-ban, a fesztivál klubjában.
A színésznők bárszéken ülve, kottaállványra helyezett papírokból olvasva lajstromozzák a szörnyű betegségeket. Simona szlovénül kezd el beszélni, fesztelen, hétköznapi könnyedséggel – és Szandtner Anna tolmácsolásából tudjuk meg, hogy e kedélyes hangon valójában ágybapisilésről, szégyenről és megfordított ágybetétekről anekdotázik. Gyermekkorban kapott, mindig kiújuló genitális herpeszének csodájára jártak az orvosok; egyik epilepsziás rohama után eltorzult, lila arccal azt mondogatta az őt méregető idegeneknek: „én voltam a hibás, igazából szeret”; öngyilkossági kísérlete során egyéb folyadék híján pattanás elleni arclemosóval nyelte le a tablettákat; s a terhessége idején szedett epilepszia elleni gyógyszer és a dohányzás ellenére négy kiló nyolcvan deka súlyú kisfia született. Mindezt Simona olyan közvetlenséggel, annyi öniróniával meséli el, hogy azon csak nevetni tudunk. Hatalmas adag, szenvedésből és humorból gyúrt vitamint, életerőt kapunk a klinikai értelemben korántsem életerős és egészséges előadótól. Mintha minden betegség, s a vele járó gyengeség, szégyen és megalázottság nyilvánosan megosztható közösségi élménnyé, kibeszélhetővé s így gyógyíthatóvá válna.
Simona Semenič és Szandtner Anna |
A húgyszag, a gennyes hólyagok, az epileptikus hányás és az emlőgyulladás szinte költészetszerű emelkedettségbe rendeződik az előadásban. A szövegeket a felhőcskék motívuma köti át: felhőcskéket kellett Simonának rajzolnia egy füzetbe a „vizes” napokon, felhőcskékhez és felhőbe kerüléshez hasonlítja a herpeszt, az epilepsziát, öngyilkosság utáni állapotát és gyulladt melleit. Az előadásmód is fokozza a ritmikus versszerűséget: Szandtner Anna nem egyszerűen tolmácsa, hanem kívülálló értelmezője, kísérleti alanya a szövegek hatásának. Egyes szám első, majd harmadik személyben „fordít”, olykor csak hallgat és figyel, miközben a történetet magyarul olvashatjuk a kivetítőn. Máskor egyszerre mondja a szöveget a szlovénül beszélő Simonával, s ahogy egymásra pillantanak, tudjuk, hogy szinkronban vannak: varázsütésre végződnek ugyanarra a szlovén és magyar szóra (felhőcskék) a monológok.
Az előadás végén Simona közli a nézőkkel, hogy választhatnak: vagy szülésének történetét olvashatjuk a kivetítőn, vagy angol nyelvű improvizációját hallgatjuk, melyből kiderül, hogy gyereket vár. S miközben rágyújt, először kérdezzük magunktól – hiszen a színlap szerint Simona saját élményeiből táplálkozik –, hogy ez most tényleg komoly, s hogy ez az általunk, negyvenöt perc alatt megsajnált és megszeretett nő most miért teszi ki magát gyilkos pillantásoknak? Azért, hogy felvállalja gyengeségét, a gondatlan anya megbocsáthatatlan stigmáját?