Krausz Alíz és Gombai Szabolcs |
Bozsik Yvette Traviatája látványos párkapcsolati kisenciklopédia, sötét színekben tartva, végtelen számú variánssal a kínzó/áldozat tematikára. Csillogó szado-mazo revü Philippe Héritier svájci kortárs zeneszerző rafinált Verdi-átiratára. Oktatósorozat a koreográfus egyik kedvenc témájáról; arról, hogy a szex hatalom, illetve hogy a hatalomért szex jár. A két fogalom sokak szemében összetartozik, és Bozsik Yvette sokat tud a furcsa kettősről: ez már a Csodálatos mandarinból vagy a Holtodiglanból is nyilvánvaló volt, de szinte minden darabjában visszaköszön ez a szál. Nála a nők szomorú fétistárgyak, áldozatnak tűnő, de pusztító démonok, a férfiak meg többnyire egyszerűen brutális agresszorok. A Traviata hangulata, atmoszférája, stílusa különben mintha már az Egy faun délutánjában készen lett volna egy üzemszerű, alkalmi szexbe bonyolódó, elegáns pár képében.
Jelenet az előadásból |
A szerelem hatalmi harc, a kínzó és az áldozat, az uralkodó és a szolga nem létezne egymás nélkül. A szerepek felcserélhetők, nem véletlen, hogy a főhős, a gyönyörű és törékeny Krausz Alíz a darab kezdetén mint megalázott, boldogtalan szerető tűnik fel Vati Tamás szoborarcú, kegyetlen lénye mellett, máskor viszont prostituáltként lép színre, aki beavatja az érte ácsingózó férfiakat: szolga és úrnő egyben.
Jelenet az előadásból |
A színpadon férfi-női játszmák hosszú sora kígyózik, csak úgy nyüzsögnek a testüket fegyverként használó végzet asszonyai, a hétköznapi szado-mazochisták, a csimpaszkodó társfüggők, az érzelmi terroristák vagy a lelkekkel szórakozó manipulátorok. Hétköznapi hősök küzdenek az orrunk előtt, akár ki is oszthatjuk a szerepeket a környezetünkben élőkre. A könnyes prostituáltromantika viszont kimarad Bozsiknál, nem kell sírdogálnunk szegény, megtévedt Violetta sanyarú sorsán: az eredeti történet még vázában sem látszik, csak hangulatok maradtak belőle.
Bozsik Yvette amellett, hogy ráközelít egy-egy kapcsolat speciális árnyoldalaira, arra is képes, hogy megmutassa a szexualitás személyek fölötti, illetve személytelen jellegét. Egy alkalommal szinte óriási, nyíló virágot mintáznak táncosai, máskor Vati Tamás, akire az alfahím szerepe hárul, egymás után kéri táncra a táncosnőket, mindegyiken perdít egyet, mintha csak sorozatban használná őket. Máskor a koreográfus szexuális pózok tömegét vonultatja fel: groteszk hevességgel egymásba bonyolódó párokat látunk, középen Krausz Alíz és Gombai Szabolcs szinte mozdulatlan kettőse. A Gombai alakította harmonikus figura a Vati Tamás formálta alak ellenpólusaként van jelen, egy emberségesebb, intimebb kapcsolat lehetőségét hozza magával – persze, aki itt egyszer ráérzett a szenvedés ízére, az mindig is függő marad, nem véletlen, hogy a lány biztos ösztönnel kínzójához talál végül vissza.
Krausz Alíz |
Pető József és Vati Tamás multifunkcionális díszlete fémes, hideg hatású, ahol az ágy sokkal inkább boncasztal, mint szerelmi fészek. Szétszerelve koporsószerű tömbökre bontható, de a prostituált peep-showra emlékeztető sivár fülkéje is ezekből áll össze. A jelmezek meglehetősen beszédesek, többnyire agresszíven és kihívóan a vörös és a fekete uralkodik rajtuk. Egy piros ruha persze még nem minden: a kihívó, mesterséges pózok sokszor eltakarják a valódi nőiességet, így a táncosnők többnyire mintha csak szép bábok lennének, beleragadnak szerepükbe. És ez igaz a főbb szereplőkre is: Krausz Alíz mint szomorú fétistárgy, Vati Tamás mint kőszívű, démonikus macsó? Ugyan már, néha csodálom, hogy nem nevetik el magukat közben!
Egyetlen jelenet akad az előadás vége felé, melyben a táncosnők mindegyike megszabadul egy-egy pillanatra az elvárások, szerepek, pózok szövevényétől, és sorra mintha csak bemutatkozna, megvillantja egy pár másodperces szólóban, ki is ő valójában. Ez a különleges szépségű jelenetsor szinte végig árnyékban zajlik, mindig csak arra vetül fény, aki éppen szólózik, a többieket eltakarja a sötét: érthetjük ezt a gesztust akár úgy is, hogy csak a halál közelsége az, ami képes lehántani a legmeghittebb élethazugságokat.
Középen: Vati Tamás. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A Traviata végig könnyed és látványos marad; olyan, mint egy hűvös karneváli tudósítás, de mégis sok fontos problémába beletrafál. Krausz Alíz nagyszerű formában van, Vati Tamás és Gombai Szabolcs (aki koreográfus-asszisztensként is közreműködött) ősidők óta biztos húzóerők a társulatban. Nagyon izgalmas a kibővült szereplőgárdát látni, az egyik újoncnak, a MU Terminálból érkező Tuza Tamásnak például külön örülök. A párkapcsolati torzulások közül a birtoklási vágyat kipipálhatjuk, Bozsiktól korrekt és átfogó szemléltetést kaptunk.
Vö. Sisso: Opera bár
Gálla Nóra: Virtuális örömök
Halász Glória: Vörös cipellők
Faluhelyi Krisztián: Az útról letért