Magam – építész létemre – úgyszólván marslakóként vettem részt az eseményen. Nem ez az első eset, megszoktam már ezt a státuszt, és bevallom, élvezem. Az alienek mindenre őszintén rácsodálkozhatnak (feltételezve persze, hogy jóindulatú invázióról beszélünk – aki ismer, tudja, hogy az én jóindulatomhoz nem fér kétség!). Továbbá – nem lévén más lehetőségük – joguk van a dolgokat annak látni, amik, az érveket és ellenérveket szó szerint értelmezni, nem zavarja meg a tisztánlátásukat, hogy tudván tudják: XY óriási szélhámos, még a lélegzetvétele is hazug (láttuk a tévében!), Z viszont üzletileg érdekelt abban, hogy az ellenkezőjét állítsa annak, amit Q mond – és így tovább. Aki a Marsról érkezett, mint én, az tiszta, mint a hó; tetszelgek a naivitásban. Vajon mit hámozok ki a több mint kétórás szócsatából? Ahogy az egyik hozzászóló az est végén frappánsan megfogalmazta: végül is nem derült ki semmi. Kétórás vita után szép teljesítmény.

A beszélgetés résztvevői

A pulpituson helyet foglalt szakembereket gondosan a moderátor két oldalára ültették a szervezők; talán, hogy ne legyen alkalmuk egymást azonnal bokán rúgni. (A vita résztvevői: Beleznay Éva, megbízott fővárosi főépítész; Lantos Péter, Erzsébetváros főépítésze, Dr. Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke; Dr. Nagy Béla, a MűHely Zrt. vezérigazgatója, az új szabályozási terv készítője, valamint Perczel Anna építész, az Óvás! Egyesület elnöke.) Jó ötlet volt, mégsem jött be – a bevezető mondatok után a hatodik kerület főépítésze sértetten távozott az emelvényről, a kérdező elfogultságát kifogásolva. (A vita moderátora Miklósi Gábor újságíró az Indextől.) Visszaédesgették, majd következett az érdemi vita.

Tárgyát a Belső-Erzsébetváros viszontagságok közepette hatályba lépett szabályozási terve képezte, amelyet több civil szervezet erősen kritizál hosszú évek óta. A „marslakó” számára is kiderült, hogy azzal vádolják az önkormányzatot, hogy ahelyett, hogy a negyed építészeti és kulturális értékeit szem előtt tartva annak újjáélesztésén fáradozna, eladta, sőt átjátszotta a telkeket pénzéhes befektetőknek, akik dózerrel esnek neki a 100-150 éves építészeti örökségnek, mialatt a műemlékvédelem valahol másutt véd ezerrel. Az elkészült szabályozási terv ennek a jól kifundált, aljas tervnek szolgáltat hivatkozási alapot, figyelembe sem véve azt a tényt, hogy a világ sok városában a zsidónegyedeket különleges értéknek tartják, s ekként kezelik.

Megszólal a másik oldal. Az urak bizonygatják, hogy ők is tisztában vannak a terület értékével, legfőbb óhajuk ennek megőrzése, a terv ennek érdekében tartalmazza azt, amit. Ha ekkora az egyetértés elvi szinten, vajon hol a probléma? A terv alkotójának szimpatikusan meggyőző érvei azt látszanak igazolni, hogy alaposan végiggondolta a lehetőségeket, és a maga eszközeivel igyekezett beépíteni azokat a szabályozásba. Ő a szakmát képviseli. Elmagyarázza, hogy nem a szabályozási terv feladata egy lakókörzet életminőségének megváltoztatása, az csak a keret: számok, mutatók, határok, amelyeket nem lehet átlépni. A végeredmény sokkal inkább a humán szempontok érvényesítésén múlik, a döntéshozók, az építészek és a befogadó közeg minőségén, mindez pedig az óvodai nevelésig vezethető vissza. Hasonlata frappáns: vasvillával nem lehet szilvát aszalni – azaz a szabályozási terv nem arra való, amit épp számon kérnek rajta. A jóváhagyása pedig végképp nem a tervező felelőssége, az már a hatóság asztala.

És mit mond erre a hatóság? A főépítész tősgyökeres helyi polgárnak vallja magát, akinek szívén a zsidónegyed sorsa, de keze kötve, zsebe pedig – ez a legfájóbb pont – üres. Ahhoz, hogy az eddig érvényben lévő, a bontásokat nyakra-főre engedélyező tervet kiváltsa az újabb,  a befektetők számára szigorúbb feltételeket teremtő, jelenleg vitatott változat, mindenkit kártalanítani kell, akit a változás kedvezőtlenül érint, ennek terhét pedig az viseli, akinek érdekében a változtatás történt, vagyis az önkormányzat.  Márpedig pénz nincs, erre semmiképpen. Valahol volt, mert a polgármester előzetes letartóztatásban van kétes ingatlan-ügyletek vádjával, de ez egyelőre egy másik történet.

Tehát ha valaki vállalná, hogy a haragos befektetőket megengeszteli, a zsidónegyed máris virágzásnak indulhatna, nem épülne több jellegtelen, érdeklődés és lakók híján üresen kongó épület a lebontottak helyén, ahol a portásnak csak a szomszédos üres telkeken éjszakázó hajléktalanok jelentenek némi társaságot. Ez azért elgondolkodtató: egy élő kultúrával bíró élő városrészt pusztán hatósági és ingatlan-spekulációval tönkre lehet tenni? Ráadásul a Belváros közepén? A Világörökség közvetlen szomszédságában? Furcsa. Hová lettek vajon a használók, a lakók?

Nagyon kell figyelni, de kiderül: a terület lakossági összetétele már nem a régi, zömében szegény emberek, cigányok, akik ide kényszerültek. Vagyis: az épületek lakhatóság szempontjából valószínűleg nem képviselnek olyan minőséget, mint történeti, vagy kulturális szempontból. Itt jönne az építészet, és közvetve a szabályozási terv – minőségi lakókörnyezet megteremtésével visszacsalogatni a minőségi életre vágyó közönséget.

Visszajutottunk a kezdetekhez: mindenki egyetért abban, hogy bizony, ez lenne a cél. De ki fizeti a révészt? A főváros nem, bár a kerület tőle várna segítséget, ha már országos jelentőségű értékről van szó. A főváros még megrendelőként sem szerepel, ami a szabályozási tervet illeti – ennek finanszírozása a kerület dolga, a befektetők (az álnokok) meg közben vígan bontanak, dózerolnak kedvükre. A csalódott önkormányzat ravasz csellel élve a szabályozást két lépésben léptette érvénybe, jelenleg csak azokat a kitételeket, amelyek következtében nem lép fel senki részéről kártérítési igény; a kellemetlenebb, de némi előrelépéssel kecsegtető kitételeket a bizonytalan jövőben kívánja érvényesíteni. S bizonygatja: a folyó bontások még a régi szabályzás alapján zajlanak, az új terv alapján eddig semmiféle gyalázat nem esett.

Az Óvás! Egyesület ellentervet készített, melyet a Centrális Galéria kiállításon mutatott be, kerekasztal beszélgetéssel kísérve, ahol hasonló indulatok csaptak össze. A szakember szerint ez a terv inkább programot ad, mint a gyakorlatban is megvalósítható szabályozást, és úgy tűnik, hogy a moderátor jobb oldalán helyet foglaló szakemberek számokkal, joggal, pénzzel, vagyis inkább annak hiányával érvelnek, és magyarázzák, hogy miért nem tehetnek semmit, a bal oldalon viszont nincs a gyakorlatra vonatkozó alternatíva, csak nemes elképzelések, és a példák: máshol is sikerült. Érdekes módon a Főváros főépítésze is ezen az oldalon kapott helyet, úgy tűnik, ha nem kerül semmibe, igen humánus a hozzáállása, de pénzt nem tud adni. Pedig egyre inkább úgy tűnik, ezen áll vagy bukik a projekt sikere. A jogszabályok módosítását viszont kezdeményezte, annak érdekében, hogy a befektetőknek inkább megérje felújítani, mint újat építeni, de nem járt sikerrel.

Még a „marslakó” is gyanítja a patthelyzet érzékeléséből, hogy olyasmi lehet a háttérben, amiről ő nem tud, és ezen a fórumon nem is fog megtudni semmit. Mindenki jót akar, mégis valami rossz történik.

A Főszabályozó megint okosat mond: nem a szabályoktól vagyunk becsületesek, hanem mert azok betartása egyezik az értékrendünkkel. Amíg a közérdek és a pénzzel rendelkezők érdeke ilyen messze esik egymástól, semmiféle szabályrendszer nem képes féken tartani a harácsolást. De továbbra is állítja, hogy az általa kibocsátott, számtalan szakági vizsgálattal támogatott és kiegészített terv megóv a durva hibáktól. Éppoly jól értem én a szakma, mint az aggódó civilek álláspontját, a hatóság hozzáállását részint az óvatos hárítás, részint az öntudatos ellentámadás fogalmaival tudnám jellemezni.

Végre szóhoz juthat a szellemileg jócskán igénybevett közönség; egy magát „mezei értelmiséginek” mondó felszólaló tudni véli, és néven is nevezi azokat, akik a csúf ingatlan-spekuláció hátterében állnak. És rákérdez: ha ez a terület ekkora érték, miért nem lakik ott senki az érte harcolók közül? Tessék csak odaköltözni, mindjárt lesz ott élet. Hmm.

A megválaszolatlan kérdések zűrzavarában már csak a pogácsa (Daubnertől) nyújt némi vigaszt, jóféle rosé borral locsolva – egyre többen oldalognak a büfépult felé. A szervezők bölcsen a pogácsás tálcák átmeneti bevonásával élnek, majd súlyos gongütések jelzik: lejárt az idő. A teremőr kíméletlen, nem vár. Az igazság pillanata azonban még várat magára.

Kapcsolódó cikkünk:
Zöldi Anna: Tálalva / Tálaló – a KÉK vitasorozata, 1. alkalom – A Városháza Fórum