 Michelangelo Antonioni: Zabriskie Point |
„Pedig ezek miatt a filmek miatt szerveződik a 68-ról szóló ankét” – jegyezte meg az egyik szervező malíciózusan a szegedi Grand Caféban tartott filmtörténeti előadás után. Aminek során Varga Balázs példásan sorolta és okolta a 60-as, 70-es évek mozgóképi termését, s még illusztrációkat is láthattunk: projektor mutatta az említett filmek apró darabkáit, jelenetfoszlányait. Így – de valljuk be, ettől függetlenül is – a szóba kerülő alkotások a fiataloknak csupán címszerű, bebiflázandó tény, a forgalmazás idején mozibajárós korhatárt elérők számára legfeljebb halvány emlék maradt. Bár az opuszok egy része – főleg a magyar filmek – pótolható lett volna a nyolc napon át tartó vetítés-sorozaton, gyakorlat és elmélet a jelen alkalommal mégsem erősítette egymást. Szögezzük le gyorsan, hogy nem a szervezők és nem az előadó hibájából, hanem mert Magyar Dezső Agitátorok, Bódy Gábor Ifivezetők, Kardos Ferenc Petőfi 73 vagy Gazdag Gyula Sípoló macskakő című filmje ma már nem vonz – rendkívül tapintatosan fogalmazva – még félházat sem.
 Jancsó Miklós: Fényes szelek |
Varga Balázs arról beszélt, hogy a 60-as évek folyamatainak megértéséhez az emancipáció a hívószó, mert: ekkor tarolt a feminizmus, ekkor léptek nyilvánosság elé a meleg és leszbikus csoportok, ekkor erősödött meg a fekete polgárjogi mozgalom, ekkor hallatta artikuláltan hangját az új baloldal és ekkor zajlott a gyarmati függetlenedés. „Légy fiatal, és fogd be a pofád!” – hirdette egy korabeli francia plakát, s közben egymást követték a campusfoglalások. Minden arról szólt, hogy a fennálló rendszert élhetőbbé és rugalmasabbá kell tenni, hogy szabadon lehessen élvezni a világot.
Ami a filmgyártást illeti, befejeződött az új hullám lírai, személyes hangvételű megnyilvánulásainak diadalmenete, az új alkotások a kollektív élményt hangsúlyozták agitatív retorikával. Megszülettek a ma legikonikusabbnak tartott protest-filmek: az Eper és vér, a Zabriskie Point, az If, melyeket az utókor már meg sem tud nézni, mert a forgalmazás – mint a filmekhez való szabad hozzáférés joga – kimaradt a 68-as küzdelmek új valóságot teremteni akaró elképzeléseiből.
 Lindsay Anderson: If |
Ekkoriban, pontosabban az 1968-as évben Magyarországon a következő filmek készültek: Egri csillagok (Várkonyi), Csillagosok, katonák, Csend és kiáltás, Fényes szelek (Jancsó), Falak (Kovács András), Fejlövés, A tanú (Bacsó), Tízezer nap, Feldobott kő, Ítélet (Kósa Ferenc-Sára Sándor), Bohóc a falon (Sándor Pál), továbbá ekkor vonja magára a figyelmet a BBS (Balázs Béla Stúdió) nemzedéke, s ’69-től Bódy Gábor pályája is elindul. Elemző reflexiót csak a 70-es évek elejének magyar filmgyártásáról találtunk Kovács András Bálint könyvében – ami talán előhozható itt is, beleszámítva a filmek legyártásának hosszát, valamint ’68 még élő szellemét –, aki reprezentatív befogadás-vizsgálat híján az évtized (elejének) kritikai visszhangjából azt az eredményt szűrte le, hogy: 1. megszűnt a hatvanas évek úgynevezett cselekvő filmje, 2. hiányzik a vígjáték, 3. megromlott a magyar film és a közönség kapcsolata, 4. a magyar filmek nem eléggé érdekesek. A közönség és a magyar film 60-as években (már) bekövetkezett eltávolodásáról más helyütt is olvashatunk: igaz ugyan, hogy ekkor kezdődnek a hazai fesztiválsikerek, de ezzel párhuzamosan beindult a nézőszám zuhanása is. A helyzet persze ennél árnyaltabb, de itt most bennünket mű és közönség viszonya érdekel.
 Bacsó Péter: A tanú |
Az utóbbi időben ez a szakadék (jelentősen) szűkülni látszik, a mai fiatalok a hazai filmtermésben is megtalálják saját szabadságvágyuk kifejeződését: rajongó tábora van a Moszkva térnek, a Kontrollnak, a Fehér tenyérnek, hogy a Nyócker!ről ne is beszéljünk! A magyar filmekben is drogoznak, szembeszállnak és kitörnek, szerethetik egymást azonos neműek, továbbá békésen (vagy békétlenül), de egymás mellett élnek fehér és színes bőrűek.