Bozontos animátor hajol papírjai fölé a Zátonyok című filmben, kezében toll, lapjain kesze-kusza, sötét vonalak. A cseh Jan Bohuslav rokonszenvesen hibbant művében a megrendelésre dolgozó képzőművész súlyos alkotói gondokkal küzd, melyek nagyban befolyásolják az általa teremtett világ szereplőinek – egy vidéki háztartás lakóinak, s különösen egy jó étvágyú tehénnek – az életvitelét. Hiszen mikor a művész úgy dönt, hogy valamire nincsen szükség, s mondjuk lesöpri az egyik figurát a rajzasztalról, akkor egyszerre káosz kerekedik az animált világban. Hát még, amikor a stúdióban feltűnik a megrendelő, majd bizarr táncot lejt, s elégedetlensége jeléül egyre csak szívni-fújni kezdi a telifirkált lapról a figurákat – valóságos tornádót kavarva ezzel. A Zátonyok a megrendelésre dolgozó művész alkotói folyamatát modellálja kedvesen bizarr és humoros stílusban – s kivált szellemes önreflexiója, játékos interaktivitása tünteti ki. Az élőszereplős felvételek és az animáció keverésében Bohuslav munkája a legkorábbi animációs filmművektől datálható konvenciót hasznosítja, melyekben a rajzoló rendre kommunikációba lépett a figuráival – ám a Zátonyok éppenséggel ezen kommunikáció problémáit mutatja be némi öngúnnyal és szatirikus éllel.
Voltaképp az animációs forma születéséhez köthető megoldásokat használt Anita Killi a Dühös ember című filmjében. Az apuka dühkitöréseitől rettegő fiúcska történetét (mely Gro Dahle and Svein Nyhus gyerekkönyvén alapszik) papírkivágásos módszerrel mesélte el, amely a legelső animációs művek gyakori technikája volt, s némiképp alulreprezentált eljárás a kortárs felhozatalban. Killi közvetlenül a kamera előtt animálta figuráit, ami a filmnek roppant gazdag textúrát és megkapó törékenységet kölcsönöz – s az elrajzolt alakok anyagisága, valamint a fény-árnyék játékokkal erősített, bizonytalan térérzet jócskán felfokozza a Dühös ember olykor horrorisztikus jeleneteinek hatásfokát. Mindehhez expresszív, mégis realisztikus hatású hangsáv társul, így mikor a látszatra normális papából kibújik a dühöngő őrült – azaz a Dühös ember –, a kisgyermek rettegése minden absztrakció ellenére is közvetlenül átélhetővé válik. Killi szépséges filmje a gyermeki fantázia győzelmét hirdeti a hétköznapi erőszak fölött, s habár történetvezetésében kevéssé eredeti darab, sűrű és különleges atmoszférája igazi ínyencfalattá avatja.
Szintén családon belüli gondokról szól a brit Joseph Pierce Családi portré című munkája. Mintha Mike Leigh Titkok és hazugságok című filmjének nevezetes portré-fotózás jelenete adta volna az ötletet e műhöz – itt sem látunk mást, mint egy látszatra tökéletesen átlagos családot, amint azon igyekszik, hogy minél boldogabbnak és minél átlagosabbnak mutatkozzon a fényképező lencséje előtt. Ez a feladat azonban percről percre nehezebb, hiszen az egyre elnyúló fotózás során leplezhetetlenné válik az egymás iránt érzett undor és viszolygás. Pierce groteszken eltúlzott gesztusokkal érzékelteti a családtagok érzéseit: az asszony hatalmas orra szinte beszippantja a férjét, a férfi egy pillanatra röfögő disznóvá válik, a fiú mosolya pedig hátrahőköltető, ráncos grimasszá torzul, s mindezen effektusokra bizarr hanghatások erősítenek rá. Pierce filmjének legnagyobb erénye azonban, hogy minden szürreális mozzanata ellenére végig hideglelősen valóságos tud maradni – hiszen a rotoszkóppal elevenített figurák gesztusrendszere és a házaspár közötti röpke dialógusok ízig-vérig hiteles képét adják egy minden ízében elidegenedett családnak. A meghökkentő zárlat épp ennek köszönhetően annyira hatásos.
A kiszolgáltatottság és a szolidaritás nagy történetét meséli Andrew Ruhemann és Shaun Tan az utóbbi könyvéből adaptált Az elveszett dologban. Az idei rövid animáció Oscar-díját elnyerő darab narrátora egy jellegtelen, se hús-se hal kisfiú, aki egy nap egy furcsa lénnyel találkozik a strandon. A leginkább egy hatalmas bögre és valamiféle hüllő bizarr fúziójaként leírható Dolog elsőre meglehetősen félelmetes jelenség, ám viselkedésében inkább egy kedves, játékos kutyára emlékeztet: az érdeklődő jövevény hatására labdát dob ki a hasából, majd csilingelve futkározik utána. S mivel létéről jószerint mindenki megfeledkezett, a szemüveges kiskamasznak kell a gondozását magára vállalnia – míg közösen meg nem találják az elhagyatott dolgok földalatti rezervátumát. Ruhemann és Tan filmje mívesen megmunkált, látványos komputergrafikával dolgozó, felettébb bájos munka – ám lomha tempója, fáradt humora és a karakterábrázolás hiányosságai miatt kevéssé elragadó erejű, s a szentimentális zárlata sem javít az összképen.
A LIAF, a Cartoon d’Or, az Annecy vagy épp a Stuttgarti Animációs Filmszesztivál programjából válogató szekció több blokkjában is feltűnt egy észt darab, a Krokodil. Kaspar Jancis munkájának népszerűsége pedig aligha meglepő, elvégre a tavalyi Cartoon d’Or fődíját elnyerő tétel bízvást nevezhető remekműnek. A bizarr rajzanimáció hőse egy karrierje csúcsán tanyázó operaénekes, akinek az egyik fellépésen lecsúszik a gatyája, s kiderül, hogy rendkívüli hangjáért a két here mellé tömködött narancs volt a felelős. A megroppant önbizalmú, hangját vesztett tenort rögvest kirúgják, s arra kényszerül, hogy krokodiljelmezben bohóckodjon a vidámpark közönségének, aztán a munkaidő után az ablakába kiállva, meztelenül óbégatja a világba egyre súlyosbodó bánatát. S noha idővel úgy tetszik, hogy egy hasonlóan magányos nő képében mégiscsak visszatért a fény az életébe, korántsem ennyire biztató a helyzet, hiszen a húsboltból minden nap temérdek árut elszállító asszony valójában egy igazi krokodilt ápolgat a fürdőszobájában. Jancis filmje nem csupán ismétlésekre épülő, prímán megkomponált szerkezete, fordulatos fabulája vagy szellemes motivikája miatt különleges darab, de legalább ennyire kitünteti a karakterábrázolásnak rendre aládolgozó, aprólékos rajztechnikája is. Legfőbb erénye pedig alighanem az a hangfekvés, mely egyszerre láttatja harsányan nevettetőnek és gyöngéden szívfacsarónak a két kitaszított pária szerelmi történetét – meghökkentő, elragadó, még kissé elrongyolt zárlata dacára is lenyűgöző film a Krokodil, alighanem a Panoráma szekció legjobb munkája.