Grecsó Krisztián: Vera
2019.03.03.

Nyomokban nosztalgiát is tartalmaz Grecsó Krisztián új regénye, de ez nem újdonság, a szerző régóta a múltat faggatja. Nyilván a releváns, a jelenben is használható válaszok után kutat. „Ifjúsági” regény a Vera, de másképp, mint megszokhattuk, mert a főszereplővel való azonosulás majdhogynem lehetetlen. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

A szív emlékezőtehetségéről írt ezen az oldalon néhány évvel ezelőtt a Megyek utánad kapcsán Rácz Gergő kritikus. Hogy addig van rá szükség, amíg a jelen ki nem tölti a teret, akkor el lehet engedni azt, ami volt.
 
Nem tudhatta, nem tudhattuk, hogy Grecsó Krisztián nemhogy nem tudja, de esze ágában sincs elengedni az emlékezést, írói eszköze ez, amely messze túlmutat azon a banális (és banálisan megválaszolható) kérdésen, hogy mi az életrajz és mi a fikció a Grecsó-prózában.
 

Egyrészt azóta újra születtek Grecsó-versek (a Bárka 2018-as évfolymának mind a hat száma közölte, de máshol is olvashattuk őket), és ami elsősorban a szerzőre nézve referenciálisan is olvasható, ott van bennük. Tekintettel arra, hogy a kortárs magyar irodalmi életben nincs nála exponáltabb (nem csak a kiadója által megkonstruáltan, de saját bevallása szerint is tudatosan működtetett) figura, minden, ami a Grecsó Krisztián nevű íróval kapcsolatos, lázasan kutatható a művekben. (Látva megnyilvánulásait, ez komoly kiadói stratégiának tűnik, még ha mifelénk szokatlan is.) A Vera életrajzilag adatolható szöveg ugyan, de a jelent nézve az.
 
Én főként azt a tényt látom benne tükröződni, hogy Grecsó a szokottnál is jobban benne volt és benne maradt legutóbbi színházi munkájában, a Pál utcai fiúk előadásának szövegkönyvében és hangulatában. És itt nem az előadást kísérő sikerre gondolok, hanem arra, hogy a gyermekkor hangjai, szerepei, a hozzájuk tapadó felnőtt reakciók mennyire erősen kézre állnak a szerzőnek. A Vera ugyanis ifjúsági regény, abból is a legkiválóbbak közül való. A kor más, a kínok és az örömök ugyanazok: a regény főhősei nagyjából azokon a grundokon járnak, ahol Nemecsekék. És persze édesek, szerethetők, aranyosak. A Vera azonban mégsem „aranyos” irodalom.
 
Persze messze nem ez a legfontosabb, amit Grecsó új regényéről elmondhatunk, prózapoétikai szempontból többről van itt szó. Két kérdésre kerestem választ, amikor végre nekifoghattam az olvasásnak: mi a tétje a könyvnek s van-e hiteles hangja a tétek beváltásához. Tétet találtam, ám kockázatvállalást kevesebbet. Hiteles hangokat viszont szinte kivétel nélkül. A hitelességen az olyan apró következetlenségek, mint például az, hogy egy rokon 1980-ban Szlovákiában él, nem rontanak annyit, mint amennyit javít a korszak minden apró részletének megmutatása. Főként a korszakot belülről ismerők számára lesz otthonos a regény. Egyetértünk Verával, a Varjúdombi mesék című magyar rajzfilm tényleg csúnya és félelmetes volt, a Párizsi kocka pedig finom. És nyilván utóbbi ma már nem olyan, mint rég.
 
A regény tétje, hogy el lehet-e mesélni – egy régmúlt korszak díszletei között – egy olyan főhős (és mellérendelt főhős) életét, annak egy jelentős szakaszát úgy, hogy hiteles legyen.
 
Sok, de még mindig nem elég könyv beszéli el a Kádár-kor világát, jellemzően gyermekhangokra (is) építve. A Vera ebből a szempontból is remekül megírt szöveg. A regény egyetlen nagy nyomozás története, kalandregény, de itt az eseményekben rejlő izgalmat elsősorban az újabb és újabb epizódokra adott reakciók tartják fent. A főhős Vera, akinek egyszerre kell megvívnia az elfogadásáért, átélnie az első szerelmet, megtapasztalni a barátság törékenységét, miközben az identitása tisztázásáért folytatott küzdelme minden mást felülír. Mi az igazság, ez a kérdése  a beszédes nevű főhősnek. Ahol ő felbukkan, az addig megszokott ügymenet megváltozik, még a hazugságai is, akármilyen ellentmondás is ez, igazolnak valamit. Miközben neki folyton igazat kell mondania, igyekszik is, aközben a felnőttek világában egyre több dologról derül ki, hogy nem őszinte, nem igaz. A titkok nem csupán még felfedezésre váró érzések, állapotok, hanem szándékosan eltitkolt, vagy egyenesen elhazudott információk, történetek. A belőlük következő feszültség minden apró részét érzi és próbálja meg feldolgozni Vera. Tehát nem csupán megismer bizonyos dolgokat (különösen szép, ahogy a szerelemmel ismerkedik, ami egyszerre szép és nehéz), hanem megpróbálja a felnőttek világát meghatározó hazugságokon is átverekedni magát.
 
Az elbeszélői jelenben narrált történet hangsúlyos részei Vera reflexiói; ennek artikulálása, tekintve, hogy egy tizenévesről van szó, nagyon nagy körültekintést igényel. Könnyen meg lehet bicsaklani a hang valódiságát, vagy az események pontos érzékelését illetően, de Grecsó ezeket a helyzeteket bravúrosan oldja meg. Bár a könyv feléhez érve előfordulhatna az is, hogy a tizenéves főhős hangja elfárad, vagy kiüresedik (prózain szólva modorossá válik), nem ez történik. Bár vannak azért kérdőjelek: a saját szorongásait Vera végig a „szomorú-izgulás” kifejezéssel illeti, miközben egy helyen bevallottan tud a papája szorongásáról, tehát ismeri a kifejezést, mégsem használja. A saját életéről egyre több információval rendelkező Vera valamifajta fejlődést mutat, miközben őrzi azt a naivitást is, ami kezdettől fogva erősen jellemző rá. 

Ráadásul azokban a részletekben, ahol Vera belső monológját halljuk (mintha az elbeszélő „mindenthalló” volna), olyan aprólékosan pontos a leírás, hogy ha mindez egyes szám első személyű volna, feltétlenül taszítana. A narratíva ezt is megoldja, a részletesség pedig egyetlen célt szolgál: hogy mindent tudhassunk az események lecsapódásáról és a várható következményekről. Külön kiemelendő, hogy a regény jó pár sztereotípia lebontására is vállalkozik, mintegy mellesleg. A már-már meghaladhatatlan toposzt (kegyetlen és értetlen minden szülő), vagy a pedagógus csak frusztrált zsarnok lehet axiómáját pár mondattal leépíti, miközben nem vész el a feszültség. Jellemző jelenet, amikor Vera kettesben van az apjával, aki ugyan előbb-utóbb a pálinkásüvegért nyúl (magyar, illetve kelet-közép európai valóság!), de képes együtt sírni a lánnyal, vagy az, amikor a tanítónő Vera számára is érthetetlen módon megértőnek mutatkozik egy viszonylag komoly iskolai kihágás ügyében.
  
A fentiek miatt, olvasóként, egy idő után kevéssé érdekelt a történet folytatása. Egyrészt mert sejthető volt, hogy Vera származásával kapcsolatban milyen részletek derülhetnek ki (ki is derülnek), a családi viszonyok mennyire kuszák (nagyon), a Sári nevű barátnőjével való kapcsolata megjavul-e (nyilván igen), és hogy az első nagy szerelem, a Lengyelországból ideiglenesen Szegedre érkezett Józef milyen formában lesz jelen az életében (ezt elárulni sem érdemes, annyira triviális). A relációk kellően összetettek, nem először bonyolít és kuszál össze így a szerző történetszálakat. De nem ez adja a súlyát a könyvnek. És még csak nem is a családi történetek beágyazottsága a tragikus magyar történelembe. Hanem az, hogy minden mikrotragédia, ha csupán lenyomatként, pecsétként is, de továbbél, továbbhagyományozódik a mindenkori jelenbe. A Grecsó-életmű egyik legfontosabb körüljárt témája ez, miközben, nyilván, ez még nem építene fel egy hosszabb elbeszélést sem, nemhogy egy egész regényt.  
 
Ha ifjúsági regény a Vera, akkor nem Lakner Artúr Édes mostohája, vagy Szabó Magda Sziget-kékje a múltbeli párja (bár hangulati hasonlóság felfedezhető), hanem sokkal inkább Dragomán Fehér királya, vagy Benedek Szabolcs A kvarcóra hét dallama című regénye, a kor és a szereplők a korról szóló reflektálatlan tudásának ábrázolása miatt. Más a helyzet Kemény István Kedves ismeretlen című regényével, ahol a gyermekkortól a fiatal felnőttkorig tart a „fejlődés”. Grecsó Verája, ha egyszer felnő (ki tudja, nincs-e tervben valamilyen fajta folytatás), minden további nélkül végigjárhatná  Kemény hősének, Tamásnak az útját, aki elsősorban nem a kort vagy a benne élők működését akarja megfejteni, egyszerűen csak fel akar nőni. Vera ugyanis nem az őt körülvevő titkok megfejtésére vágyik, hanem ennél jóval többet akar, igaz, ezt nem tőle magától tudjuk, kiderül a szövegből. Verán keresztül, az ő naiv, esetlen, önkritikus és alapvetően elfogadó gyermeki attitűdjén át az élet mint nagy egész működését lehet és érdemes látni. Irigylésre méltó helyzetben van a regényíró, olyan szakmát művel, ahol a legelemibb kérdéseket (ki vagyok, honnan jövök, hová tartok, stb.) úgy teheti fel újra és újra, hogy közben senki sem neveti ki. Legfeljebb ifjúsági regény kategóriába sorolja a könyvet. De az igazság folytonos faggatásáról nem kell, sőt tilos lemondania. 
 
2016-ban a Könyvfesztiválon egy beszélgetésben mondta Grecsó, hogy igyekszik leszámolni a jófiúsággal, újabban már nem keresi az olvasó kegyeit. Akkor én, kitartó olvasója, ebben nagyon egyetértettem vele. Azzal a megkötéssel, hogy azért majd a kötetek csak megtalálják, és talán pont azért, mert nem keresik, olvasóikat. Az íróval ugyanis csak annyi a dolgunk, hogy írjon nekünk. Minden jókívánságunk felé a legteljesebb önzés: nem ő kell, hanem a művei. Ha így nézzük: a Vera ajándék nekünk. De csak ott és csak annyiban, ahol és amennyire a szöveg igaz. Itt a meglehetősen kifejezés használható. 

Szerző:  Grecsó Krisztián,  Cím:  Vera,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  336 oldal,  Ár:  3699 Ft