Silvio és a többiek
2018.12.19.

Hosszú kokaincsíkok és női combok között rajzolódik ki a gigantikus hatalomvágy hanyatló császárának, az olasz gazdaságot és közéletet évtizedekre behálózó Silvio Berlusconinak formabontóan látványos portréja. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Mi tesz képessé és hajlandóvá valakit arra, hogy hosszú évtizedeken keresztül hajthatatlanul, energiát és elveket nem kímélve a hatalmat hajszolja? Mi kell ahhoz, hogy valaki hetven éven túl és töméntelen vagyon tulajdonosaként továbbra is azon ármánykodjon, hogy visszakerüljön a hatalomba? Úgy gondolom, semmilyen poént nem lövök le azzal, ha elárulom: Paolo Sorrentino szerint semmi más, mint a tesztoszteron. Sok sodró lendületű, szinte magával ragadóan ízléstelen jeleneten keresztül azt állítja, hogy egy nárcisztikus, önimádó személyiség számára a formás testeknél is erősebb afrodiziákum a hatalom. Az ilyen alkat valójában éppen azért sikeres, mert ösztönei által hajtva sokkal ravaszabb és kitartóbb azon ellenfeleinél, akik pusztán rációtól vagy akár anyagi önérdektől hajtva próbálnak szembeszállni vele.

A Berlusconit megérteni próbáló nagy léptékű film azonban nem vele indul, Ő (ahogy a legtöbben így, nagybetűvel hivatkoznak rá) egy bő félóra után kerül először vászonra. A történetbe, és végül Silvio belső köreibe egy vidékről induló fiatal, törtető klubtulajdonos révén kerülünk be, aki fejébe veszi, hogy igazán nagy üzleti lehetőségekhez és hatalomhoz csak az idős mágnással való megismerkedés révén juthat. Ennek érdekében kibérli Szardínia szigetén a Berlusconiéval szemközti villát, megtölti heteken át bulizó fiatal modellek tucatjaival, hogy az ilyesmire még mindig rendkívül érzékeny ex-miniszterelnök figyelmét felkeltse. A néhány hónap eseményeire koncentráló film tehát, Sorrentino előző politikusportréjával (Il Divo – A megfoghatatlan, 2008) ellentétben, nem a hatalom megszerzésének küzdelmeire, majd pedig a nagypolitika intrikáira, a kormányülések és háttértárgyalások koreográfiáira koncentrál, hanem egy olyan időszakot választ ki a megértés momentumának, amikor hősünk már túl van fénykorán. Silvio a ragyogó olasz nyárban a villájában élvezi a mérhetetlen luxust, de családi, baráti csetepatéin túl elsősorban azon ügyködik, hogy szenátorok befolyásolása (megvásárlása vagy megfenyítése) révén újra visszakerüljön a hatalomba.

Érdekes, hogy a rendező szinte teljes életműve nárcisztikus idős férfiak lelkivilágán keresztül próbálja feldolgozni nehezen érthető világunkat, rajtuk keresztül igyekszik a konkrét eseten túlmutató perspektívát kínálni arra a médiából, társadalmi-történelmi helyzetekből, művészetből és szexualizált testekből gyúrt kavalkádra, amit az ezredforduló univerzuma jelent. A családi barát (2006) gonosz uzsorása, A nagy szépség (2013) egykötetes, sármosan életunt írósztárja, Az ifjúság (2015) önmaguk iróniájában pózoló öreg művészei mind arra jók, hogy rajtuk keresztül kirajzolódjon valami szavakban szinte megfogalmazhatatlan dekadens, önpusztító varázslat, ami úgy ejt rabul, hogy közben tudjuk, érezzük, taszít bennünket. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A Silvio és a többiek stratégiája, hogy a saját történetén belül megvezetve nézőit valójában annak a médiának a stílusát, narratíváját és ízlésvilágát festi a vászonra, amelynek felépítése Berlusconit a hatalomba segítette és hosszú időn keresztül ott tartotta. Szexista showműsorok, érzelmi és hatalmi intrikákkal teli szappanoperák, csillogóan hivalkodó televíziós vetélkedők és kívánságműsorok világa köszön vissza a filmben, amelyet végül méltóképpen koronáz meg a Berlusconi kertjében felállított, és korábban sokszor emlegetett művulkán látványos kitörése, egy impotens magömlés látványos és egyértelmű szimbóluma.

A Silvio és a többiek fénypontja kétségkívül a nemzetközi közönség számára Sorrentino filmjei révén felfedezett zseniális Toni Servillo lenyűgöző alakítása. Az Olaszországban mindenki által nagyon ismert politikus ábrázolása során ő – a remekül sikerült smink ellenére – nem megjelenésének és gesztusainak azonnali sikerrel kecsegtető lemásolására törekedett, hanem egy a vásznon, a médiafelületen koherens figurát, egy látványalakot teremt, és ezen keresztül villant fel valamit a Berlusconi-jelenségből. Servillo gúny és lenézés nélkül ábrázol úgy egy ripacsot, hogy önmaga egy pillanatra sem válik azzá, és ezáltal az a Berlusconi, akit látunk, nem tűnik sem szánalmas senkinek, sem felmagasztalt hatalom-zseninek.

Sorrentino ebben a filmben is a korábbi munkáiból már jól ismert, sok látványos kameramozgással és hirtelen plánváltással operáló látványvilágot teremti meg, amelynek zavarbaejtő mivolta mindig az éppen be nem teljesülés fura érzéséből fakad. A nagy szépség óta rendszeresen megfigyelhető, hogy gondosan, perceken keresztül építi fel egy jelenetsor, egy montázsszekvencia feszültségét, azonban minden kameramozgás, minden látvány csak éppen egy pillanattal ér korábban véget, mintsem csúcspontjára eljutna és kiteljesedne, így bármennyire hangolódunk rá a tempójára és vizualitására, kicsit mindig elégedetlenek maradunk. És pont ez a hiány kelti azt a feszültséget, ami egyrészt továbbűz bennünket a következő látványorgia felé, másrészt arra is késztet, hogy kívülről figyeljük a látottakat és az azokra reagáló önmagunkat. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Érteni vélem Sorrentino – eredetileg négyórás, Olaszországban két részben bemutatott, nemzetközi forgalmazásban két és félórásra gyúrt – munkájának alapállását és koncepcióját, azonban ez nem fog az életmű kiemelkedő darabjaként fennmaradni. Elkerüli a szokásos csapdákat, nem sajnálja le és nem isteníti hősét, magán az ábrázolás formáján keresztül próbálja megragadni a jelenség lényegét, azonban az egész film mégis kudarcnak tekinthető. Az egyenetlen tempó, a hullámzó lendület már a rendező védjegyének számít, azonban akármennyire igyekszem, nem tudok olyasmit találni, ami túlmutatna a vetítés pillanatán – mintha maga sem tudott volna továbblépni a kiinduló ambiciózus ötletnél (forgatni egy nem szokványos portrét erről a figuráról). 

Lehet, hogy Berlusconi még Sorrentino zsenijén is kifogott? Vagy pusztán arról van szó, hogy a sokszor kipróbált és elhasznált eszköztár immár nem megfelelő, és Sorrentino maga is az idősödő nárcisztikus férfiak sorsában osztozva, önismétlő performanszokkal próbálja nimbuszát fenntartani?

Szerző: Gyenge Zsolt
Címkék: Mozipremierek 2018