Gyáni Gábor: Nemzeti vagy transznacionális történelem
2018.11.20.

Gyáni Gábor feltárja, hogyan zabolázta meg a múltat monolitikus egységként őrző (nemzeti) kánonhagyomány a változást és az ismeretlent fürkésző történeti gondolkodást, hogyan emelte azt a tudomány rangjára, és miként állította a nemzeti identitásképzés szolgálatába, például a tantermekben. TÓTH IVÁN ISMERTETŐJE.

Gyáni Gábor új könyvét olvasva nem tudtam szabadulni Szókratész komikus, mégis véresen komoly hasonlatától, amelyben a filozófus önmagát nevezi bögölynek, aki az Athént jelképező nemes, de lomha paripát csipkedi. Elmondom, miért. 
 
„A modern szakszerű történetírásban jut tehát (ön)tudatára a nemzet, ezért is szabják a történészek mintegy természetes kötelességéül, hogy gondos munkával előbb derítsék fel a múlt homályba vesző nyomait, hogy végül az adatok történeti narratívumba foglalásával tegyék világossá a nemzet valódi mibenlétét. Egy pillanatig sem áltathatjuk tehát magunkat azzal, hogy a történész úgymond sine ira et studio és öncélúan fordul a múlthoz a megismerés végett.” A szerző Posztmodern kánon című kötetéből idéztem. Gyáni már e 2003-ban megjelent írásában világosan megfogalmazta a nemzetállam-építés szolgálatába szegődő történetírással szembeni kifogásait, de alternatívát akkor még nem kínált; most kínál, miközben biztos kézzel vezeti végig az olvasót azon a kacskaringós úton, amely a nemzeti történetírások megszületésétől és kanonizálódásától a nemzetfeletti történeti gondolkodás felé vezet – vagy vezethet.


A történetelméleti séta első szakaszán Gyáni, a modernitás és a nacionalizmus gazdag fogalmi apparátusát is mozgósítva, kánonjelenségként értelmezi az európai és a magyar történetírás egyes törekvéseit. Feltárja, hogy miként zabolázta meg a múltat monolitikus egységként őrző (nemzeti) kánonhagyomány a változást és az ismeretlent fürkésző történeti gondolkodást, hogyan emelte azt a tudomány rangjára, és miként állította a nemzeti identitásképzés szolgálatába, például a tantermekben. A második szakaszban már a hazai historiográfiát helyezi előtérbe: a magyar történettudomány olyan kimagasló egyéniségeinek, mint például Szekfű Gyulának, Hóman Bálintnak és Mályusz Elemérnek a csörtéin keresztül kapunk bepillantást a 19. századtól kibontakozó (és ma sem csillapodó) honi kánonharcokba. A szerző alapos elemzéseiből kiderül, hogy a tudományos kiszorítósdi hátterében gyakran politikai-ideológiai viták, hatalmi harcok álltak (és állnak). Ami persze nem meglepő, hiszen – kánonharcok ide vagy oda – történetírásunk meghatározó részét, állítja Gyáni, mai napig a 19. századból örökölt „nemzeti tudati misszió” teljesítésének egyedüli feladata köti gúzsba.
 
E kizárólagosság azonban a történeti igazságra jelent(het) veszélyt. Nem csak arról van itt szó, hogy a nemzeti látószög a politika terrénumát és az állam múltját jelöli ki a tudományos vizsgálódás tárgyául és nem vesz tudomást számos más fontos témáról és hajdanvolt népcsoportról, és még csak nem is arról, hogy az ilyen történeti szemléletmódot elhomályosíthatják a nacionalista előítéletek s az aktuális politikai érdekek. A probléma súlyosabb: a múlt ilyetén való elbeszélhetősége kérdőjeleződik meg. Más egyéb mellett Gyáni Szűcs Jenő saját korát is megelőző történeti koncepciójára támaszkodik, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy a teleologikus nemzettörténeteket lineárisan elbeszélő, összefoglaló munkák holisztikus történelmi tablói elvi képtelenségek. A múltban ugyanis nem léteztek, illetve koronként változtak azok a territoriális, politikai, társadalmi és mentális mintázatok, amelyeket a nemzeti történetírás mintegy a folytonosság illúzióját keltve saját jelenéből vissza- és rávetít – vagy éppenséggel ráerőltet – a múltra, s amelyek e mesterelbeszélések legfontosabb szervező-és kötőelemei.

Nota bene: Gyáni nem eltörölni akarja a nemzeti paradigmát; elismeri annak létjogosultságát és szerepét a történeti diskurzusban. Alternatívát kínál csupán, ami viszont megköveteli a korábbi paradigma kritikáját és az új előnyeinek bemutatását. Ez utóbbira kerül sor a könyv harmadik fejezetében.

A társadalomtörténet-írásban gyökerező transznacionális történetírói programok, a globalizálódó világ új körülményeihez is igazodva, olyan egymással összefonódó, összekeveredő történeti jelenségek, folyamatok kutatására vállalkoznak, amelyek a nemzetileg lehatárolt térnél hol tágabb, hol szűkebb területen hatnak. Mindezt pedig annak reményében végzik, hogy így „egy valóságosabb történeti szemléletmódra” tesznek szert. Az újszerű szemléletmóddal s a megszokott (nemzeti) térkategória felrúgásával együtt jár az is, hogy a történészek előtt számos új, nem szokványos kutatási téma nyílik meg. Ezekből ad ízelítőt Gyáni, amikor a kollektív erőszak történeti fogalmi sémáit felhasználva mutatis mutandis értelmezi az 56-os eseményeket, amikor számba veszi a család és a fogyasztás történeti kutatásának eredményeit és lehetőségeit, vagy bemutatja a nacionalizmus és a vándorlás összefüggéseit vagy a modernitás és az urbanizáció kapcsolatát a nagyvárosi kószáló (flâneur) fogalmán keresztül.

A könyv a magyar történettudomány látleletével zárul. A körképből az a benyomásunk támad, hogy noha vannak (voltak) előremutató jelek, a hazai történész szakma jelentős része még nem igazán reagált a fenti tudományos kihívásokra, és amolyan nemes, de kissé lomha paripaként baktat a jól kitaposott úton körbe-körbe – egyelőre.
 
E kötet talán serkentőleg hat majd. Bizonyára lesznek történészek, akik a könyvet olvasva a szívükhöz kapnak, s remélem, idővel a klaviatúrájukhoz is; szívesen a kezembe vennék egy tanulmányt, amely a transznacionális történetírás gyenge pontjaira (alighanem akadnak ilyenek) mutat rá, értelmes, értékes érveket (nyilván ilyenek is vannak) sorakoztat fel a nemzeti történetírás mellett, és nem azzal (a szokásos blöffel) jön, hogy – no lám! – már megint a posztmodern történelem-relativizáló, destruktív agnoszticizmusával állunk szemben. Mert, bár kétségtelen, Gyáni nem a – bizonyos történészek által javallt – történeti valóság konkrétumait (akármit is jelentsenek azok) elemzi, nézetem szerint elméleti fejtegetéseit mindvégig az a cél vezérli, hogy a lehető legközelebb kerüljön a történeti igazsághoz, és minél pontosabban leírja azt, hogy hogyan volt – igaz, más módszertani eszközökkel, elvekkel és jóval több szkepszissel és önreflexióval, mint azt hajdan Leopold von Ranke tette.

Attól tartok azonban, hogy hangosabbak leszenek azok, akik a könyvben felvázolt koncepciót és vele együtt az imént említett (ön)reflektív történészi szemléletmódot (megint) elintézik azzal, hogy gyáva és káros, pedig éppen ellenkezőleg: bátor és hasznos, mégha olykor kellemetlen is – mint az a bizonyos bögöly.
Szerző: Tóth Iván
Szerző:  Gyáni Gábor,  Cím:  Nemzeti vagy transznacionális történelem,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  440 oldal,  Ár:  3990 Ft