Maurice Hennequin – Pierre Veber: Folytassa, Ciceró! / Pesti Magyar Színház
2018.11.05.

A filmsorozat, amire a cím utal, olyan népszerű volt, hogy egy köznyelvi kifejezés is őrzi: „What a carry-on!” Ez felhúzott szemöldökkel kimondva körülbelül annyit tesz: „Minő marhaság!” Kevésbé finoman meg: „Mekkora ökörség!” GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Akik címet adtak a produkciónak, az idősebb nézőközönségre fókuszálhattak, azokra, akik a „Folytassa!” szóra fölkapják a fejüket. 1958-ban született a Carry on, Sergeant! (Folytassa őrmester!) című film, ami a brit hadsereg tisztjeinek gyakori parancsát tette világszerte ismerté. 1964-ig fekete-fehérben, később színesben élvezhették a különböző intézményrendszerekben csetlő-botló főhősök hányattatásait a nézők. A későbbi alkotások sok esetben más filmek paródiái voltak, mint például a Carry on, Cleo, vagy az 1978-as Carry on, Emanuelle, s egyre erotikusabb tartalommal telítődtek. A Magyar Színház alkotógárdája – az angol ihlető forrásból kiemelten – az igazságszolgáltatás intézményrendszerét, azon belül is a bírói kar figuráit állította középpontba, no meg az őket érő erotikus kihívásokat.  
Hartai Petra
Hartai Petra
 
A brit befolyás azonban csak díszítő motívumok formájában épült be a kiválasztott, nagyon is francia alapanyagba, Hennequin és Veber körülbelül száz esztendős bohózatába. A két jeles francia mindegyike igen termékeny volt, egyenként 100-100, időnként társszerzővel létrehozott színdarabot jegyeznek, Veber pedig ráadásul ötven regényt is írt. Rugalmasságát és piaci ügyességét is jelzi, hogy miként a mai tévésorozatokat többen írják, sorsolás útján meghatározott rendben, ötödmagával írt folytatásos regényt az 1895-ös tavasz párizsi olvasóinak. A kollektív alkotómunka követése jelen esetben is rejthet örömöket: a két francia által összehozott, Farkas Jenő által fordított anyagot a dramaturgi feladatokat is ellátó Horváth János Antal és a rendező, Horváth Illés alakította át játszhatónak ítélt szövegkönyvvé. 
 
Átlagon felüli reklámhadjárat előzte meg a premiert. A terv az lehetett, hogy szülessen egy rekeszizmot fájdító bohózat, s legyen az zenés, afféle közönségvonzó vaudeville. Mikor az előadás adott pontjain megszólalnak a dalok, nem tudjuk hirtelen, min csodálkozzunk jobban, Zságer Varga Ákos rendkívül vegyes zenei világán, vagy az összefoltozott szövegeken. De szavunk nem lehet. Elképzelhető, hogy mindez csak színháztörténeti leckéztetés, hisz az 1700 körül megjelenő vaudeville-ről mondják, hogy eredetileg már meglévő, kósza dalocskákat fűzögettek egybe, s építették be őket valami cselekményfélébe. A játék él is ezzel a zenedramaturgiai hagyománnyal: bár a felvonáskezdő harsány trombitaszó vagy egy idetévedt, keleties dallam fölhangzása esetleges, a felvonásvégi zárt énekszámok minden esetben bekövetkeznek.  
 
Juhász Katalin lakást és hivatalt vegyítő díszletére nyílik a függöny. Bírósági úri muri-féle zajlik, elázott férfiakat látunk, akik egy titkárnő-szobalány formájú fiatalembert forgatnak valami echte lakodalmas rockra, mely aztán a csúcsponton zakatoló csujogatósba fordul át. Az ember kapkodna az idézőjelekért, de sehol sem találja. Keresi hát a cselekményt.
 
Takács Géza
Takács Géza
Cicero fehér hártyapapírból gyártott, s időnként belső hajnalpírtól áttüzesedő fejszobra alatt épp összeesküsznek a galád kollégák (Gémes Antos, Fillár István, Rancsó Dezső és Szatmári Attila). Közben isznak, s egyikük szörnyű mód nyáladzik is, meglátva a bíró csinoska lányát (Kurucz Flóra a.n.). Bosszút kívánnak állni főnökükön, a tisztességesnek mondott főbírón (Végh Péter), mert az túlságos szigorral járt el egy nekik fontos, huncut színésznőcskével (Hartai Petra) szemben. Megtudják, hogy a bíró szakácsnéból lett, takarítómániás felesége (Soltész Bözse) hosszabb útra megy, így éjszakára beszervezik az üressé lett hálószobába a nagy tapasztalatú lányocskát, csábítsa el a bírót, hogy ők aztán majd jól rajtakapják őket. Szegény bíró már épp gatyában van, amikor asszisztense (Tóth János Gergely) kíséretében váratlanul betoppan az úti balesetet szenvedett igazságügyminiszter (Takács Géza), aki – merő kényszerűségből – itt kívánja tölteni az éjszakát. S ahogy az kiszámítható, tölti is, mégpedig a hattyúprémekbe burkolt színésznőcske karjaiban.  (Jelmez és látvány: Gálvölgyi Anett és Miovác Gábor.)
 
A második felvonás már Párizsban, a minisztériumban játszódik, ahol az eddigi munkatársak fővárosi beosztottak képében láthatók. Élvezetesen ördögi figura a frissen kinevezett minisztert szinte a Macskafogó stílusában gyűlölő káder, Fillár István. Itt már egy új, erősen stilizált játék kezdődik, sokkal jobb és összefogottabb, mint az eddigi rákészülés zavaros jelenetsora. Talán ha a dramaturg nem vesz részt a darab átírásában, távolabbról tudott volna ránézni a cselekményre, s alaposan meghúzta volna az egész, Móricz-paródiának ható első felvonást. Azt már elgondolni is túlzott merészség, hogy esetleg megváltak volna a felesleges és alaktalan zeneszámoktól, melyek miatt a szemünk előtt játszó, s a színpadképbe rejtett kedves, fegyelmezett zenészek (Gyulai Csaba, Dénes Ábel, Kiss Árpád és Juhász Tomi) cseppet sem kárhoztatandók. Teszik a dolgukat. Különösen a második rész bőgő- és gitáreffektjei vannak jó helyen. 
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A harmadik felvonás egy többek által szállodának nézett, fővárosi nyilvánosházba visz bennünket, ahol aztán mindenki ráismer mindenkire, s mindenki összejön mindenkivel. A „szexuálisan zaklatott köztisztviselők” kalandjai közben elhangzik négy-öt igen szolid beszólás, s a magyar viszonyokra érthető poénokat hálásan fogadja a közönség. Lassan véget ér az egész zötykölődő, nagyon vegyes minőségeket egybe olvasztani próbáló játék. Valahogy be kéne fejezni. S ekkor, mintha vastag filctollal áthúznák a produkcióban olykor megjelenő iróniát, jön egy zárójelenet: egymásra talál, méghozzá szerelemmel, a nyegle miniszter meg a dévaj színésznő. Finálézene következik, afféle lakodalmas gajd, mely mintha leginkább a magyarországi roma folklór motívumaival élne. Ez egyelőre indokolhatatlan.
 
Nem könnyű összehozni egy megálmodott, repülős bohózatot. Pedig sokszor úgy tűnik, benne van ebben a három felvonásban, ami kellene, csak nem ott, nem akkor, s nem addig élnek vele, míg az működni tudna. Érezhető olyan építkezési szándék, mintha az 1912-es alapmű ajtócsapkodós Feydeau technikáit felnövesztve, Labiche elvont őrületén keresztül próbálnának meg eljutni a korunkbeli abszurdig. Ez olykor – igen rövid futamokra – sikerül is. De már nehéz lenne kivonni a játékból a benne szétszóródott fölösleget. 
 
Amiért mégis emlékezni kell majd erre a bizonytalan dramaturgiájú, félig megrendezett eseményre, az a minisztert játszó Takács Géza alakítása. Ő a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatán tett érettségit, s 2008-ban végzett színészként, Kaposvárott. Magyar Színház-beli munkáiból élénken él emlékezetemben a 2015-ben bemutatott Wesker mű, A konyha égő tekintetű, féltékeny fiatalembere, de még az igen kevéssé bonyolult Chioggiai csetepaté Toffolo matróza is. Ez a mostani, viselkedni próbáló, de folyton másra gondoló – mert szerelembe eső –, éles eszű kis nyikhaj, Cyprian Gaudet, bámulatos figura. Nézi az ember, nézi, s el se hiszi, hogy fizikailag lehetséges, amit Takács a testével művel.  Mikor megérkezik, s mikor még nincs baj, olyan, mint egy hűvös selyemsál, hogy aztán, mint széltépett lobogó csapkodja végig a teret, majd mint valami nyurga füstcsíkocska, kitekeredjék a problémák szorításából, s újra uralni kezdje a köréje gyűlteket.  
 
A Folytassa filmsorozatnak 26 részen át volt szereplője a nagyszerű Kenneth Williams, az angol, akinek mindig mintha tüsszentés előtti állapotban lett volna, külön életet élt az orra. Ebben az előadásban meg van egy színész, akinek hibátlan a ritmusérzéke, kifejező és acélos a teste, s egész maga ígéretes, ritka karaktere a kortárs magyar színház világának. Azért ez nem kevés. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.