Carlos Reygadas: Mi időnk / 75. Velencei Filmfesztivál
2018.09.05.

Carlos Reygadas lenyűgöző filmjében egy felszarvazott férj próbálja menteni a házasságát. A Mi időnk eddig messze a legizgalmasabb film a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

A mozgókép százhúsz éves története során kevés dologra vágyakoztak annyira a médium művészei, mint az úgynevezett valóságra. Ezt a valóságot keresték a szür- és a neorealisták a tudattalanban és lerobbant olasz városokban, ezt énekelte meg Bazin a hosszú snittek láttán, de még a lírai hajlamú Godard is a „valóság tündöklését” fürkészte a környezetét figyelve - nem beszélve az angol konyha, a belga munkásvilág, vagy éppen a magyar nyomor társadalmilag elhivatott művészeiről. De a film néhány különutas gondolkodója szerint a Valóság Szent Grálja valahol egészen máshol van – és inkább a minták meg a reprezentációs formák mögül kell előguberálni. Elvégre Antonin Artaud egykoron abban látta a mozgókép nagy ígéretét, hogy el tudja takarítani előlünk az ábrázolás hagyományos sémáit, és így közel tud hozni minket a reprezentáción túli, ismeretlen valósághoz – ahhoz a csodálatosan eleven és érzéki birodalomhoz, amelynek legfőbb ellensége „az ostoba rend és a szokásos világosság”. 

A világfilm egyik legnevesebb rendezője, a mexikói Carlos Reygadas már életműve kezdetétől ezt az „ostoba rendet és a szokásos világosságot” tagadja és rombolja – legyen szó a klasszikus elbeszélések szokásrendjéről, a ráció törvényeiről, vagy a hagyományos képalkotásról. Ez a Tarkovszkij és Dreyer nyomdokain haladó művész sorra-rendre elliptikus cselekményekbe helyezi amatőr színészeit, és megindító küszködésüket a természeti világra vetíti – miközben folyton homályos, elúszó, meghatározatlan képeket kutat az életük körül. Az érzéseinket uralni, a világot pedig re-prezentálni kívánó filmezéssel szemben – melyet Reygadas „unilaterális mozinak” hív – ez a mexikói költő az élet prezentálására, személyes érzetek megosztására törekszik, mert úgy hiszi, hogy ekként hozzáférhet valamiféle valósághoz. És ennek a valóságnak egyaránt részei az álmok, emlékek, vágyak és projekciók, meg lényegében bármi, ami az életünkhöz tartozik – hiszen a valóság végső soron „mindig kontrollálhatatlan, de mi formát adunk neki.” 

Reygadas legújabb filmje éppen ebben az anyagformálásban múlja fölül előzményét. Míg a 2013-as Cannes-i Fesztiválon rendezői díjjal jutalmazott Post Tenebras Lux – Felhők felett című munkáját jószerint mindenki elmarasztalta az önkényes szerkezete miatt, addig a szerdán Velencében debütáló Mi időnk (Nuestro Tiempo) szinte túlságosan is szabályos családi drámát épít föl az esetlegesnek látszó epizódok sorából. A majd’ három óráig hömpölygő cselekmény egy költőként és farmerként dolgozó családapáról, Juanról mesél (őt maga Reygadas játssza), aki kénytelen azzal szembesülni, hogy gyönyörű feleségének (a rendező felesége, Natalia López) szeretője van, és megpróbálja visszaszerezni az irányítást az események fölött. Reygadas ebből az ismerős alaphelyzetből a házastársát uralni igyekvő férj tragikomédiáját bontja ki, amelynek a farm természeti világa, a környező hegyeken legelő bikák élete, homályos víziók, na meg a gyermekek közötti események adnak epikus távlatokat. Hiszen ez egy minden korábbinál nagyobb szabású, grandiózusabb elbeszélés, amelyet a házastársi árulás drámája fókuszál – ugyanakkor éppanyira szól a gumicsónakban játszadozó kölykök öröméről, mint a méltóságát féltő férfi sirámairól. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Merthogy Reygadas látomásában a különböző események, epizódok és történetszálak nem közvetlenül értelmezik egymást – inkább egymásban tükröződnek, de leginkább egymás mellett léteznek. A Mi időnk képsorain szokatlan közelségbe kerül a banális a mágikussal, pimf örömök transzcendens ígéretté válnak, és a kamaszfiú szerelmi vágyakozása problémátlanul oldódik föl a szülők drámájában. Ebben a filmben talán leginkább az a lenyűgöző, hogy magától értetődően tudja egymás mellett lélegeztetni megannyi motívumát – miközben sorra-rendre újszerű érzéki tapasztalatokkal ajándékoz meg. Reygadas nagy tehetsége abban áll – és alighanem ezért is lehet az egyik legnagyobb élő rendezőnek nevezni –, hogy a leghétköznapibb élményeket is tökéletesen sajátosan tudja megmutatni. Ami a Stellet Lichtben a gyermekek fürdőzése, vagy a Post Tenebras Lux-ban a totyogó gyermek alkonyi sétája, az ebben a filmben egy lebegő kamerával rögzített biciklizés, vagy a bikák galoppozó mozgással fölvett legelése. Reygadas most dolgozott először digitális kamerával, de újfent speciális, ódon lencséket helyezett rá – amelyek többnyire elkenik a kompozíciók széleit, és rendre bugyborékszerű fényrajzolatokkal dúlják föl a nappal szemben forgatott képeket. És ezek a diffúz látványok és különös mozgások egészen szokatlan közelségbe hoznak tárgyakat és embereket: Reygadas ebben a remegő intimitásban mutat föl valami eleven, rendezetlen, sosem látott valóságot. 


De a hosszúság is ezt szolgálja. A Mi időnk már a címével is arra utal, hogy ebben a családi drámában mindenki – legyen szó apáról, gyermekről, vagy a farmon nevelt bikáról – kiérdemli azt a játékidőt, ami kiszakítja a narratíva, a funkcionalitás, tehát az „ostoba rend” fogságából, és ekként szolgáltat neki igazságot. A lomha snittek olyan időélményt adnak, amelyben egy székre dobott zakónak, egy remegő fülbevalónak, vagy egy balra-jobbra ringó lámpának is sajátos jelenléte lehet a narratív szerepén túl. Ugyanakkor Reygadas új filmjének az az egyik legfőbb vívmánya, hogy ezt a meditatív építkezést elegánsan össze tudja egyeztetni a nagyszabású elbeszélői ambíciókkal (és ennyiben Tarr Béla legnagyobb műveinek rokona). 

Elsőre furcsának hangozhat, de ebben a közel három órás, megannyi irányba kalandozó, lomha sodrású filmben valószínűleg egyetlen fölösleges snitt sincsen – mert épphogy ez a tágasság adja meg az események súlyát és igazságát. És éppenhogy ebben a tágas szerkezetben értékelődnek föl azok a kirobbanások vagy meglepő, szinte csodaszerű pillanatok, amelyekkel Reygadas kiemel a cselekményből. A kortárs film egyik legnagyobb mestere néha hátrébb lép egyet, és megmutatja, hogyan landol egy repülőgép, hogy dobálja az elszabadult bika az áldozata beleit, vagy milyen motor dobog a szeretőjéhez igyekvő feleség autójában – és ennek az állatot és embert, tárgyakat és érzéseket összefogó, fájdalmas szépségű világnak feltárul egy újabb rétege, közelebb vezetve minket valamiféle intim, különös valósághoz.