2. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged
2018.05.17.

Amit szabad a rövidfilmesnek, nem biztos, hogy megengedheti magának nagyobb produkció rendezője. Ráadásul a kicsi nagyít: jobban kitetszik a sutaság, a dramaturgiai zökkenő, a jelentéktelen szürkeség, mint ahogy jóval intenzívebben szikrázik fel a tehetség, az ötlet, a kreativitás, a váratlan húzás. A szegedi Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál kisjátékfilmes blokkjának alkotói/diákjai között már ott voltak a leendő nagy rendezők is. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND BESZÁMOLÓJA.

Annyi minden szól mellette, hogy tényleg nehéz megérteni: miért nem tömött termek előtt vetítik őket. De valahogy ugyanez történik a novellával is, akár két végállomás között is elolvashatna egyet korunk rohanó embere, és mégis, aki ismeri a magyar könyvpiacot, tudja, hogy kevés kivételtől eltekintve a rövidpróza mostoha műfaj, sem az olvasó, sem a kiadó nem rajon érte különösebben. Pedig a novella és a rövidfilm olykor jóval szabadabb, kísérletezőbb, felszabadultabb, mint bátyja, a regény, illetve a nagyjátékfilm.

A 2. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál számomra legvonzóbb része így a kisjátékfilmes blokk volt a maga negyven alkotásával (kettőt végül nem vetítettek le: a szlovén–osztrák Sok szerencsét, Orlo! című dolgozatot technikai okokból nem láthatta a szegedi közönség, az albán Három pedig nem érkezett meg). Negyven külön világ, negyven kisbolygó a maga szabálytalan vagy épp kicentizett pályájával.

Wellness
Wellness

A tömb gerincét a magyar produkciók tették ki, és a 16 rövidfilm zöme ráadásul a jobban sikerült darabok közé tartozott. Külön bánatom ugyanakkor, hogy az irodalmi adaptációk inkább a megbízhatóságot, a kevesebb kockázatot képviselték. A Minden vonal (Mán-Várhegyi Réka novellájából) és a Wellness (Tóth Krisztina novellájából) épp azokat a nüanszokat nem volt képes megmutatni, amelyek pedig a két író sajátja, eszköztárának legfontosabb fogása: a mindennapi, látszólag egyszerű történésekben felkutatni és bemutatni a feszültséget, leleplezve a bántó kisszerűséget vagy épp megvillantva a felemelőt. Azokat az apróságokat (alig észrevehető megaláztatásokat és lekezeléseket például, amelyek egy bejáratott, több évtizedes barátság mögött megbújnak – Wellness), és rejtett finomságokat, amelyek életszerűvé tesznek egy teljesen ésszerűtlen utazást, a születendő élet sosem hétköznapi misztériumát (Minden vonal). Mindkét alkotás banalitássá fokozta le ezeket a finom rezdüléseket, miniatűr drámákat, miközben a lehető legjobb színészeket állította hadrendbe. Nem is rajtuk múlt, hogy a kamera vak maradt minderre: a gördülékeny történetvezetés, a szinte hibátlan operatőri munka ellenére a finomságokra érzéketlen rendezés sokkal inkább elfedte mindezen finomságokat, minthogy előcsalogatta volna. Megmaradt a történet váza, csak épp a mozgatórugói vesztek el.    

Kicsivel bátrabb volt Az emberfaló, amely a Pillangóból (Henri Charriére regénye) metszett ki egy részletet. A magánzárka egyedüllétét és őrületét, a lassan csorgó idő feldolgozhatatlan súlyát. A fekete-fehér alkotás bár merészebben nyúlt alapanyagához, ügyesebben stilizált, jobban sűrített, valahogy mégis hiányzott a kontextus, az eredeti alkotás íve, ereje, izgalma, érdessége. Az emberfaló így minden önállósága ellenére megmaradt egy nagyobb mű részletének, kedvcsinálójának. 

Párnaarc
Párnaarc

Sokat segített viszont a humor: a Párnaarc egyetlen ötlet finom fokozásával mesélt a zárkózottságából és félénkségből kilépni képtelen férfiról, aki szállodaszobája magányában a párnájából és néhány zokniból „teremt” magának társat, amolyan ideiglenes Pénteket. Csakhogy a szobalány minden egyes alkalommal beveti az ágyat, és visszaállítja a kínzó egyedüllét állapotát. A kettőjük közötti „párbeszédből” sajátos párnaharc alakul ki: a férfi egyre kreatívabban próbál kitörni, felhívni magára a figyelmet, ám a külvilág (a szállodát megtestesítő szobalány) az eleven kétségbeeséssel csak a rigorózus közönyt szegezi szembe. A Rossz színész ironikus látlelet: egy nem túl tehetséges pályakezdő próbál érvényesülni egy művészfilm forgatásának kuszaságában, és ez számos, a honi filmkészítést karikírozó poénra adott lehetőséget, hol tréfásabb, hol csípősebb hangvételben. Nem véletlen, hogy ez az alkotás volt az egyik közönségkedvenc. A Csíz erejéből viszont már csak annyira telt, hogy egy Szeszélyes évszakokba való jelenetet emelt meg kissé, némiképp valóságosabbra kozmetikázva a tucathumort. 

Welcome
Welcome

A humort a meseszerűséggel kombináló, rikítóan színes Kockaember még rövidsége ellenére is hosszú, ráadásul nem is túl eredeti a Szeretni bolondulásig csattanóját (Audrey Tautou alakította, rögeszméjébe belecsavarodó fiatal nő a szerelme arcképét rakja ki a piruláiból) ötvözi a Felforgatókönyv adóellenőrének kiszámított életével. Az Uchebnik ’56-os története is hiába épül megtörtént eseményekre, alig tud elemelkedni a kiszámítható közhelyességtől (méltó párja volt az amerikai A csokoládékatona, amelyben egy amerikai katona egy tábla csokoládéval töri meg a német kislány és környezetének ellenségességét): egy kisfiú számára a jobb élet reményével, amelyet a forradalom ígér, egyszerre tűnik el a példaképe iránt érzett rajongása. Sem az eszmék, sem az emberek nem állják ki a próbát, minden visszasüllyed a megalkuvás szürkeségébe. A minden szempontból profi Mantra is sokkal inkább tűnt egy amerikai thriller rövidített változatának, mint egy ízig-vérig magyar történetnek.

Az a finomság, ami hiányzott a novellák adaptációjából, már ott volt a Zabigyerekben: ez a kamaszkori felébredő, majd elhaló lázadás, a megtalált, majd újra elvesztett könyörület (el kell pusztítania kedvenc kutyájának újszülött kölkeit) érzékeny alkotása. A csonka családé, amely nagy ritkán egészül ki a messze dolgozó apával/élettárssal, és így a számos elfojtás és fájdalmas tapasztalatok rögös terepe. Hasonlóan életerős alkotás volt a kritikusok díjával elismert Welcome, amely a honi migránskérdést tárgyalja az embercsempészek, illetve a nekik segítő kamasz szemszögéből. A migránsokból álló transzportok így egyszerre jelentenek kiugró kereseti lehetőséget, a félretett pénz pedig a kiugrás lehetőségével kecsegtet, ám egyszerre hozzák el a döntésre kényszerítő helyzetet is: a belül szunnyadó humánumra hallgatni és mindent kockára tenni, vagy csöndestársává válni a parttalanná váló, pusztító embertelenségnek. A Welcome a maga harminc perces játékidejével jóval pontosan és meggyőzően beszél a mai gyűlölethisztéria okozta problémákról: ha oktatási miniszter lennék, vélhetően megkérném az iskolákat, hogy vetítsék le a végzős osztályoknak.

A kísérletezőbb kedvű magyar filmek közül a Wonder művészi semmitmondásával és gyönyörű képeivel, a Pletyka erőtlen egyszerűségével tűnt ki. A Nyolctól tízig három örkényi jelenetet próbált összesodorni több-kevesebb sikerrel, viszont A birodalom utolsó napja aprócska jelenetekkel vázolta fel egy összeomló diktatúra utolsó pillanatait, ügyesen beszélve így az elnyomó rendszerek természetéről. A tétova örömtől a tehetetlenségig, az újra meglelt identitás felszabadító érzésétől a szabadsághoz való közönyös alkalmazkodásig ívelnek az emberi reakciók, amelyek okosan leplezték le azt, hogy milyen reflexek elsajátítására késztet egy nem polgárokból, hanem csak alattvalókból összeálló birodalom. Milyen megalkuvásokból kellene átváltani a szabadság természetes gesztusrendszerére.

(A kritikus balszerencséje, hogy a kisfilmek kategóriájának győztese, a Földiek – az alkotást tavaly a diák Oscar-díjra jelölte az Amerikai Filmakadémia a külföldi film kategóriában – azon három mű közé tartozik, amelyek vetítéséről lemaradt, így erről érdemben nem tud beszámolni.)

A távolság. A képek forrása: Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál
A távolság. A képek forrása: Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál

A külföldiek közül magasan kiemelkedett a gyönyörű képekkel operáló szerb Szerelem, amelyben egy férfi azzal fejezi ki nem múló érzelmeit a gyengélkedő, lassan leépülő felesége iránt, hogy minden nap összeszedi a folyóparton heverő holttesteket, a tomboló délszláv háború nyilvánvaló jeleit, hogy az asszony gyönyörködhessen a folyópart még megmaradt idilljében. A szinte szavak nélküli etűd megindító vallomás és egyben annak bizonyítéka is, hogy egyetlen ötletből gazdálkodva is felépíthető egy egész (film)világ.

Az iráni A távolság (a fesztivál zsűrije és a kritikusok is dicséretben részesítették) kamaradrámája a kisjátékfilmes tömb legszívszorítóbb alkotásának bizonyult. A messzi földről hazatérő Yashar szomorú hírt közöl munkatársa anyjával: az idegenben (Grúziában), otthonától távol dolgozó fia balesetben elhunyt. Ezért nem ad immár fél éve életjelt magáról, ezért nem érkeznek levelek. Az asszony arra kéri vendégét, hogy erről ne beszéljen a nemrég szélütésen keresztülment férjének. kíméljék meg őt. Ám az is kiderül, hogy a férfi azóta már gondoskodott arról, hogy a fia holttestét hazahozzák és otthoni földbe temessék, ám könnyek között ő abbéli örömét osztja meg Yasharral távozáskor, hogy milyen jó, hogy a hírt nem közölte a feleségével. A külön-külön gyászoló, bánatukat tapintatból megosztani képtelen szülők drámája felkavaró, ha nem is tökéletes művet eredményezett (a minden bizonnyal amatőr szereplők némelyike rutintalanul, ám annál nagyobb kifejezőerővel alakította a maga figuráját). Ám éppen az ilyen alkotások miatt érdemes a szegedihez hasonló fesztiválokat rendezni.

A legjobb animációs film díját a kisjátékfilm és animáció határán mozgó német Mascarpone vitte el, amely az amerikai gengszterfilmek frappáns és vizuálisan is megkapó paródiája volt a maga negyedórájával. A bevált filmes kliséket és dramaturgiai elemeket karikírozó dolgozat joggal váltotta ki a nem túl sok néző vehemensebb tapsát: könnyed, üdítő és felszabadító vidámsággal evezett át a titokzatosságukkal néha görcsösen nagy feneket kerítő, művészkedéssel nehezített alkotások tengerén.

A fesztivál nagydíját, a Zsigmond Vilmos nevét viselő elismerést az angol kisfilm, A hang operatőre, Joe Cook vehette át. Beth békésen éldegél a maga romlatlan idilljében egy félreeső angol tanyán, csakhogy a békét az édesanyja betegsége (?), különös érzékenysége (?), nem mindennapi adottsága (?) árnyékolja be: folyamatosan hall egy hangot, amelyet más nem, és ebbe lassan belebondul. A kislány marad az egyetlen, aki hisz neki, és görcsösen próbálja megtalálni a hang forrását, hogy enyhítsen anyja szenvedésén. Az idill és a drámai széthullás képeit váltogató alkotás a tehetetlen gyermeki szeretet és az elkerülhetetlen veszteség húsbavágó története. Az ügyesen vágott, néha videoklipesen vibráló hatását jól ellensúlyozta a pontosan és drámai erővel megjelenített érzelmek. Ha az iráni film miatt érdemes rendezni hasonló seregszemléket, akkor A hang miatt érdemes visszatérni: a sok lim-lom között ugyanis mindig ott lapul egy-egy igazi gyöngyszem.

A rövidfilmekről részletesen lásd a fesztivál honlapját.