Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató
2018.04.09.

„…nagyjából 350 oldalnyi egyes szám harmadik személyű tárgyilagosság után egyszer csak megszületik Mikecs Anna, mint saját maga, egyes szám első személyben, vagyis lett végre egy alany, akitől egyszer csak életre kel minden.” DÁNYI DÁNIEL ÍRÁSA.

Lenaplóregényezni elég sarkos lenne az Altatót, mert ez egy bonyolult gyökérzetű szöveg. Mindenféle kordokumentumok beépítésével is meggyanúsítom, és a gyanú beigazolódik: különböző családtagok naplói, levelei, emlékezései felhasználásával készült el ez a könyv. A családfa a belső borítón kap helyet, többféle elrendezésben, találóan illusztrálva önnön motívumszerűségét, ismétlődését és átfedéseit. Ugyan nem feltétlen kéne, hogy problémát okozzon vagy egy tucat szereplő észben tartása és nyomon követése, de azért jól jön ez a puska vagy dramatis personae, mert ahogy a szöveg állandóan váltogatja az idősíkokat és szereplőket, abban könnyen elkeveredik a fejét kapkodó olvasó. A két világháború is színre lép, többé-kevésbé átgázol a szereplők életén, akik hol menekülnek, hol aggodalmasan várakoznak. Ám többnyire, a főszereplőt leszámítva, védett, szerencsésnek mondható életük van. És bár nyilvánvaló az alapos és aprólékos háttérmunka, és bár a történelmies próza általában hajlamos átlendülni a szociográfia, a népművelés, a forráselemzés irányába, az Altató mégsem kelt olyan benyomást, mintha valami mögöttes üzenetnek vagy koncepciónak lenne a díszlete. Emellett a kortárs képzőművészeti és irodalmi élet szereplőgárdájának jó része átvonul a történeteken, vannak kameó-felbukkanások és rendes szereplések is. Úgy tűnik, hogy mindenki ismert mindenkit, számon tartották egymást, bármelyik keresztnevén említett mellékszereplőből válhatott legenda és/vagy tananyag a későbbiekben. Persze attól még nem lesz érdekes egy regény, hogy sok híres embert lehet benne kiszúrni, ráadásul civilben. 
 

De mitől lesz akkor érdekes? Nem kis részben a szövegétől. Van a mindentudó narrátor, aki mesél, mesél és mesél, mindent tud, azt is, amit a szereplők épp nem. Persze a szereplők a maguk visszaemlékezéseit írhatták ilyen reflektíven, az is mindentudás-hatást kelthet, de ott vannak az elejtett lábjegyzetek. Például hogy mik azok a hóstátok; feltűnő viszont, mennyire koncepciótlan a lábjegyzetelés, hiszen a mérsékelten archaizáló szöveg telis-tele van mai füllel nehezen érthető fordulatokkal. Ami persze hangulatos, csak akkor mi értelme odadobni úgy ötven oldalanként egy-egy morzsányi magyarázatot, hacsak nem az elbeszélő és elbeszélés közötti távolság fokozására, a tárgyilagosság túlhangsúlyozásával.  
 
Másfelé nem annyira tér ki a szöveg a narrátori kerékvágásból. Van a sok szereplő, és egy szót nem kapnak, mindent elmesél ez a felettes visszatekintő, szabatos, tárgyilagos, ízes mondatokban. Ez szép és érdekes, és telik-múlik a családtörténet, az egész akár egy sokepizódos erdélyi-pesti szappanopera is lehetne, hiszen felstilizálva és helyenként nagy átéléssel írja le a személyes, napi életek jelentős és jelentéktelen eseményeit. A címet egy refrénszerű altatódal szövege adja, amely mottóként bizonyos fejezetek élén is visszatér, bár mint szentimentális összekötő elem nem sokat tesz hozzá a történethez, vagy annak átélhetőségéhez. Ide-oda ugrálunk az idősíkok között, egyre felcserélhetőbbek a szereplők, akik egymás ősei meg leszármazottai. Mondhatni eléggé egy család-rugóra járnak ezek az emberek és sorsok. Egy idő után, úgy a 300. oldal körül ez már elég unalmasan ismétlődik, nyúlik. A szereplők egyénisége alig kap teret vagy hangot, és az életproblémáik inkább őrlődés, mint progresszió felé gravitálnak. Mivel nem rajongok a korhű kosztümös-nyelvezetes regényekért, már-már leteszem. De nagyjából 350 oldalnyi egyes szám harmadik személyű tárgyilagosság után egyszer csak megszületik Mikecs Anna, mint saját maga, egyes szám első személyben, vagyis lett végre egy alany, akitől egyszer csak életre kel minden. Frappáns módon az élőszó és nemélőszó demarkációja pont az élő emlékezés generációs határával esik egybe. Nagyon sokat várat magára ez az olvasóbarát fordulat, kihívás kitartani, de érdemes. Az egysíkúságból egyszer csak kiugrik térbe az egész, testet ölt. Sőt még visszamenőleg is áthangolódnak azok a naplóba rótt érzelmek, amelyekről az elbeszélő tájékoztat minket. Megelevenedik az amúgy nagyon igényesen egysíkú szöveg. Jó trükk, kis szerencsével elvihet egy egész könyvet a hátán. Egyúttal feloldódik a dilemma, hogy az elbeszélésben ki kicsoda: ezt a kérdést már a borítón feltüntetett ambivalens kettős szerzőség kijelöli, és hogy Mikecs Anna mennyiben téveszthető vagy tévesztendő össze Gerlóczy narrátori figurájával. Feloldódik, nem pedig megoldódik, ugyanis a kérdés a könyv egészének ad egy nyitottan értelmezhető kontextust.
 
Gerlóczy Márton tehát fogott egy bő merítésnyi családkrónikát, a saját családjáét, és meghangszerelte női elbeszélőkre: dédanyja és nagyanyja, Schéfer Ida és Jékely Márta nézőpontját ismerteti a narrátor, és Anna is ezt a vonalat hozza, bár ő saját hangjaként szerepel. Felvethet ez mindenféle kérdést, például hogy a narrátornak van-e neme, és hogy a narráció maga, mint nézőpont, hol helyezendő el a nemiszerep-érzékenységek spektrumán. Akár időben, a 19. század végétől indulva a 20. század hetvenes éveiig bezárólag, akár egyfajta férfi-női hang skálán, mivel a mindentudó és tárgyilagos narrátorhoz az ember óhatatlanul valamiféle hangszínt és nemi hovatartozást is társít. Meglehet, olvasója válogatja. Mindenesetre akár kikerüljük a szerző-narrátor-szereplők nézőponti gender-autenticitásának problémáját, akár nem, határozottan szembetűnő, hogy az elbeszélt női szereplők mennyire sematikusan hozzák a hagyományos férfi-női szereposztást a magánéletükben: a domináns elnyomó férfi, az elfojtó áldozat nő. Lényegében ez a férfi lét, női sors szereposztás és szerepvállalás határozza meg az ismétlődő egyéni tragédiát és alkotói karriert - illetve annak hangsúlyozott hiányát, kompromittálását, feláldozását. Ilyen szempontból a (szinte unalomig) sematikusan ismétlődő, újratermelődő élethelyzetek egy kifejezett gender-problematikát mutatnak fel. Hogy mit üzen vele a szerző, az nyitva hagyott kérdés, ami szerencsés megoldás, mert az olvasónak nem kell didaktikus tanulságokon örvendeznie vagy épp bosszankodnia, ráadásul Gerlóczy sem esik a „mansplaining”, a hímsovén kioktatás hibájába.
 
A könyv végén találjuk Áprily Lajos versét, az Annának hívták 40 darabból álló ciklusát, amiből megint újabb értelmezést kap az elbeszélés, ugyanis Mikecs Anna refrénje ("Kicsi virágnak hívtak, s most árnyék vagyok, kicsi árnyék") innen, Áprily szerzőségéből származik. Illetve a könyv lapjain ide talál vissza. Autentikus és lírai lezárása, de referenciális kerete is ez a versciklus a regénynek, és egyúttal tárgyilagosan demonstrálja az irodalom életrajziságának tényét. Nem is kell hozzátenni többet, mint ami felvezetésképp odakerült elé, az épp elolvasott könyv alakjában.
 
Összességében szépen megírt szöveg az Altató, kockázatvállaló szerkezeti megoldással egyensúlyozik cizellált unalom és fokozódó, majd feloldott feszültség között. Mindenképp figyelemreméltó alkotás, és szokatlan szemszögből kalauzol keresztül-kasul a magyar művelődéstörténet egy személyes történetekből kibontott metszetén.

Szerző:  Gerlóczy Márton,  Cím:  Mikecs Anna: Altató,  Kiadó:  Scolar Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  448 oldal,  Ár:  3950 Ft.