Babilon Berlin 1-2. évad
2018.01.30.

Látványos szórakozás a németek legköltségesebb filmsorozata. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Tessék, a németek is tudnak ilyet. Nemcsak Derricket meg napi szappant, hanem drága, míves sorozatot, ami itthon – és máshol is – leginkább az HBO-ra való. Annyi benne a szex, a bűn és az izgalom, és afelé kacsintgat a színvonal. Minden adott a sikerhez: a bestseller (Volker Rauch: Tisztázatlan bűnügy), a sztárrendező (Tom Tykwer) és az a 40 millió euró, amiből hazai pályán lehet verni Amerikát, mert van pénz látványra, hangulatra, az I. világháború lövészárkaira, a fényűző dekadenciára, és westernes akciókra persze, ha valakinek a száguldó vonat tetején támadna kedve lövöldözni.
 
Meg egyáltalán az illúzióra, hogy most tényleg a weimari levegőt szívjuk, és azt a képlékeny, még csak formálódó szorongást tüdőzzük le, ami belengte a köztársaság végnapjait. Itt maga a korszak a főhős, a szórakozásba temetkező, szabadelvű főváros, ami már a felütésben rászolgál az erkölcstelen hírnevére. Hősünk az első világháborút megjárt nyomozó, egy kölni potentát fia, akinek a pornómaffiával akad dolga: szexfilmet kéne visszaszerezni, aminek főszereplője valószínűleg az akkori kölni polgármester, későbbi szövetségi kancellár, Konrad Adenauer. És miközben Gereon Rath a titkolt film, majd a Trockijnak csempészett arany ügyében nyomoz, mi széltében-hosszában feltérképezhetjük a berlini társadalmat: az egyik napról a másikra tengődő, szifiliszben, alkoholban pácolódó mélyszegényeket, és a luxusban élő, kurvázó és konspiráló nagytőkéseket, akiket nem kárpótoltak a háborús veszteségeikért, és most jól megfontolt gazdasági érdekből (is) segítenék újjáépíteni a nagy német birodalmat.
 

1929-ben indítunk, és ezzel már a startvonalnál sikerül átugrani a buktatókat, a nácifilmek közhelyeit, hiszen a Babilon Berlint – egyelőre – csak távolról kísérti Hitler szelleme. A nemzetiszocialisták még csak a partvonalon zsidóznak, így a legveszélyesebb radikálisoknak a kommunistákat tartják: őket lövik a monarchisták, de még a rendőrök is, mert ők mutatják fel azt a mélyszegénységet, kilátástalanságot, elkeseredettséget és dühöt, ami a gazdasági világválság kitörése után sújtotta a német társadalmat. Sokkal többről van itt szó, mint a nácizmus felemelkedéséről: bár a nyugat-európai sajtó kivételes aktualitásáért ünnepelte a németek sorozatát, és azt ecsetelték, milyen jókor beszél a szélsőjobb előretöréséről, a Babilon Berlin épp azért érdekes, mert hátralép kettőt, és inkább azt keresi-kutatja, miért roppanhatott meg a fiatal weimari demokrácia, és mi ágyazott meg a Harmadik Birodalom felhúzása előtt jó pár évvel egy szélsőséges csoport hatalomátvételének.
 
És ehhez tökéletes közegre lel a film noirban, amely egyrészről biztosítja a sikamlós élvezeteket, de közben filmtörténeti szállítmányozást is vállal: visszaviszi a műfajt oda – a húszas évek Németországának expresszionizmusába –, ahonnan stílusa, kontrasztos fényei, árnyékos sikátorai és görbe vonalakkal felrajzolt bűnvárosai kisarjadtak. A Babilon Berlin mögött ott lapul a komplett filmtörténet Bogarttól Caligariig, Kabarétól a Berlin, Alexanderplatzig, de sosem tolakodóan. Ez a legstílusosabb noir, amit az utóbbi években láttam, mert nem akar mindenáron noiros lenni, de közben mégis poshadt zsákutcákba, elhagyott gyártelepekre, veszélyes tetőkre, egyszóval a nagyvárosi szorongás tereibe veti a nézőjét, és csak szolidan színezi át a tájat, alulról feltörő, sápadt sárga fényeivel ülteti el a gondolatot, hogy itt minden beteg, minden haldoklik már.
 
Krimitoposzokból épül fel a sorozat, de ettől a kortól és ettől a műfajtól minden kap egy kis gellert. A film noir, ha hihetünk a filmesztétáknak, az elbizonytalanodó, neurotikussá váló, és ezért erőszakkal túlkompenzált férfiasság tünete volt a II. világháború alatt és után, és a Babilon Berlin ügyesen vetíti rá ezt az értelmezést a németek traumájára. Legfőképp az első világégésből roncsolt pszichével visszatérő, de a társadalom által félretolt veteránokra, akiknek betegségét szimulációnak vagy egyszerűen gyávaságnak tartották, amivel ki akarnak bújni az újjáépítés és a későbbi katonai szolgálat alól. Két lábon járó szimbólumai ők egy nemzeti katasztrófának, amit el kell rejteni az emberek elől, hiszen az előretörő nacionalizmus nem engedi, hogy ne hősökként, hanem áldozatokként tekintsenek a katonákra.
 
A képek forrása: MAFAB.hu
A képek forrása: MAFAB.hu
A Babilon Berlin, ha épp nem eltúlzott és ilyesfajta sorozatokban kötelező gonoszkodással él, azt igyekszik felmutatni, hogyan születik erőszak és szélsőséges világnézet ebből a traumából, és a férfiak igényéből, hogy valamiképp kompenzálják azt. Van, aki drogos lesz, mert rászokik a kézremegést csillapító morfiumra, és az alvilágban talál magának helyet – más pedig a rendőrségben, mint nyomozónk, Gereon Rath, aki igyekszik megőrizni a normalitást a radikalizálódó világban, tehetséges fiatalokat gyűjteni maga köré, és fényt deríteni valamiféle igazságra, hogy aztán kénytelen legyen végignézni, ahogy ledarál körülötte mindenkit a politika. Tessék, itt a szélsőjobb megerősödésénél is aktuálisabb téma: aki nem választ oldalt, azt félreállítják, kihasználják, eltapossák, leírják járulékos veszteségként az ideológiák között dúló háborúban.
 
Mindenki forradalmat akar, elsöpörni a törékeny demokráciát, de forradalom egyelőre csak a sorozatfinanszírozásban lesz. A Babilon Berlin magas költségvetését két csatorna adta össze, egy közszolgálati (az ARD) és egy prémium (a Sky 1), ők osztoznak a vetítési jogokon (előbb a Sky, egy évvel később pedig az ARD sugározza), és úgy látszik, a sorozat emészthetőségét illető elvárásokat is ez a szokatlan finanszírozási rendszer formálta leginkább. A Babilon Berlin ugyanis egyszerre akar megfelelni a legszélesebb közönségigénynek, és a puhafedeles krimik színvonalára egyszerűsíteni a történelmet, és közben felérni a skandináv krimik megrázó drámájához, a szívfacsaró emberi tragédiákhoz, emiatt pedig sorra veti fel az érdekes gondolatokat és a súlyos erkölcsi dilemmákat, hogy aztán észrevétlenül hagyja őket elsikkadni. Megpendíti, hogy milyen kompromisszumokat kell kötnie egy nőnek, aki nyomozóként szeretne érvényesülni – és egyáltalán munkát kapni – a rendőrök kemény és macsó világában, de az árat már nem fizetteti ki vele: akinek keresztbe tesz, az megértően bocsát meg neki. És bár eljátszik a gondolattal, hogyan manipulálja egy titokzatos doktor a nyomozónkat, de végül mégsem bontja ki az eseményeket a háttérből irányító, a társadalmat hipnotizáló bábjátékos (hitleri?) motívumát.
 
És a krimiben is sokszor a könnyebb utat választja, és ez apaszt a feszültségen. Hiába fordít ki sémákat (például a meet cute-ot, férfi és nő egymásba botlását, amikor az egyiknek gyilkossági, a másiknak pornófotók esnek ki a kezéből), ha szorult helyzetben mindig egy közhelyhez nyúl: a könyvhöz, amelyben elakadnak a golyók, és a gondatlan bérgyilkosokhoz, akik lusták eltakarítani a hullát, és így azt sem látják, ha háromemeletnyi zuhanás után az emberük simán felpattan. Az is jót tenne a suspense-nek, ha nem kellene ennyi véletlen, hogy előrehajtja a sztorit, és nem húznának elő a semmiből (például az ágy alól) bizonyítékokat, ha elakad a nyomozás, vagy ha a simlisek elégetnék a zsákmányolt füzeteket, a rájuk nézve terhelő iratokat, hogy ne lehessen két epizód múlva visszalopni őket.
 
Nagy potenciál van tehát a sorozatban, de ezt a bosszantó mellényúlások miatt egyelőre nem sikerült teljesen kiaknázni. Az első lépést viszont sikeresen abszolválta A lé meg a Lolát rendező Tom Tykwer, valamint a Goodbye Lenint társíró Henk Handloegten és Achim von Borries: az első két évadot szerte a világon értékesítették, és a kritikusok után a nézőket is megfogták. Mert végeredményben pofás ez a sorozat: jó nézni és jó ránézni is, minden hibája ellenére maradéktalanul leköt. Vannak nagy, feszült akciók (repülés, merülés, dinamitozás), és az ízléses noirozás mellett a musicales betétek is stílusosak, amik közül a sorozat betétdala, a Zu Asche, Zu Staub a Hitler-fazonú énekesnővel, a robotos tánckoreográfiával, a karizmatikus előadóval vígan együttmozgó tömeggel, és a Dancing Queent szurokfekete melankóliába oltó dallamaival tökéletesen ragadja meg a diktatúrába észrevétlenül, sőt bulizva menetelő (és menekülő) berlini társadalmat. Ki tudja: ha a folytatásban végig tartanák ezt a színvonalat, és ilyen jól egyensúlyoznák ki a kellemes szórakoztatást a beszédes szimbolikával, akár a legnagyobb sorozatok közé is fellőhetnék magukat a németek.
 
A Babilon Berlin mindkét évada megtekinthető az HBO Go-n. A sorozat adatlapja a MAFAB oldalán itt található.
Szerző: Soós Tamás