A Stranger Thingsnek összejött a bravúr, ami az elmúlt években talán csak a Trónok harcának: mindössze egy év(ad) leforgása alatt sikersorozattá, majd kulturális jelenséggé nőtte ki magát, amit milliók néznek és amiről még többen chatelnek, és még a pesti klubokban is tematikus bulikat szerveznek köré. Halloweenkor filmsztárok vágyódnak a Stranger Things világába (legutóbb Frodó, vagyis Elijah Wood pózolt egy eggós édességgel), a gyerekszereplők pedig visszafordíthatatlanul ráléptek a sztárrá válás útjára (legalábbis Millie Bobby Brown, akit már a Variety is címlapra tett, és aki az eggós édességet imádja a sorozatban).
Pedig a Duffer testvérek nem csináltak mást, csak fogták a kedvenc nyolcvanas évekbeli filmjeiket, és jól összerázták azokat. Beoltották az E.T.-t az Azzal, a Poltergeistet az Állj mellém!-mel, és kacsintgattak egy sort az Alienre, miközben megírták a békés kisvárosi Amerikára támadó szörnyek és a fantasy-rajongó kölykök közismert sztoriját úgy, ahogy Spielberg szokta: szétesett családdal, idegesítő kis- és felelősségteljes nagytestvérrel, alienekkel barátkozó srácokkal, és persze az álmos hétköznapjainkba betörő, nagybetűs csodával.
 Matthew Modine és Millie Bobby Brown |
Miért lett akkor mégis ennyire népszerű ez a sorozat, ha a Duffer testvérek – két évad után ismerjük el nyugodtan – csupán tehetséges imitátorok? Ennyire hiányoznának nekünk a nyolcvanas évek? Nosztalgiával most bármit el lehet adni? Vagy csak egy jó Stephen King-horror kellett a közönségnek, ahogy az Az eszelős sikere is mutatja? Kétségtelen, hogy a Strangers Things a szuperhősökkel telített fősodorban valami mást – kisléptékűt, de a gyereklelket ámulásra csábító fantasztikumot – kínált, és ez roppant szimpatikus volt. A popkultúra ciklusokban működik, és a nyolcvanas évek filmnyelve, ha újszerűvé nem is, de újra aktuálissá válhat, hiszen a mai nézőt másra szocializálták: máshogy izgul, máshogy fél, és más atmoszférához szokott.
A Stranger Things ráadásul két évad után is tartja az egyensúlyt, és úgy zsonglőrködik a régi klisékkel, hogy azok többnyire kúlnak és izgalmasnak hatnak. Hiszen van valami bravúr abban, hogy ennyire tökéletesen imitálnak egy korszakot, mélyen ismerik és okosan keltik életre a régi filmeket, és megtalálják azokat az arcokat és gesztusokat, amelyek hitelesnek hatnak a hidegháború végét nyögő, de az ártatlanságát még őrző spielbergi Amerikában.
A jól kiválasztott arcokhoz pedig remek karaktereket írtak, a gyerekszereplőket egytől egyig örökbe fogadnánk: a csapat okoskáját, a göndör fürtös, pösze Dustint, akit mindig szétvet a lelkesedés, vagy a lányos, törékeny Willt, aki annyi abúzust szenvedett el (testit és lelkit egyaránt), hogy már ebben a valóságtól messze rugaszkodott szériában is poszt-traumatikus stressz szindrómával diagnosztizálták, ő mégis tartja magát rendületlenül. És persze a Stranger Things sztárját, Tizenegyet, akibe sok mindent bele lehet látni: a női erőt, az árva kisherceget, és az örök kitaszítottat, akit különleges adottságai miatt zsákmányol ki, majd dob félre a titkos kormányprogramot végrehajtó hawkinsi laboratórium.
 Caleb McLaughlin, Finn Wolfhard és Gaten Matarazzo (A képek forrása: MAFAB.hu) |
És ezeknek az okosan kitalált és továbbírt karaktereknek köszönhető az is, hogy a második évad nem fulladt érdektelenségbe. Érződött a sztorin, hogy a Duffer testvérek nem számoltak a folytatással (Tizenegy eredetileg meghalt volna az első évad végén, a Stranger Things pedig antológiasorozat lett volna, minden évben más-más történettel), és a gyorsan összehozott folytatásban reflexből ahhoz nyúltak, ami az elsőben már működött. Megint természetfeletti erők rabolják el/szállják meg Willt, az anyukája az otthonukban kialakított titkos jelrendszerrel kommunikál vele, és Tizenegy deus ex machinaként menti a világot, csak hát minek: az idegen dimenzióból érkező Lény most is be akarja kebelezni a Földet, de a totális pusztulás sosem félelmetes, mert nem lehet elképzelni, és hát úgyse következik be.
A Stranger Thingsből elpárolgott az a kevés feszültség is, ami eddig rejlett benne, és ezt elsősorban a Duffer testvérek szúrták el, akik pocsék horrorrendezők: ha a frászt akarnak hozni valakire, csak a legelhasználtabb ötletekig jutnak, és átverik a nézőt; viccből ijesztgetik egymást a szereplők, ők pedig hangos csattanást kevernek alá, hogy mi is összerezzenjünk. De nem csak az egyszeri, ún. jump scare-ek, hanem az átfogó atmoszféra sem félelmetes. Roppant szórakoztató az a mitológia, amit elkezdtek kidolgozni a fivérek, de mégiscsak blöff, hiszen két évad után kiderült, hogy semmit nem gondolnak róla. Egy darabig mi is élvezzük a gyerekekkel, hogy új és klasszul hangzó szavakat találhatnak ki a nem létező dolgokra, mint az árnyékszörny vagy a most-emlék, de 18 órányi filmnézés után nem ártana elárulni, mégis mi köze a valóságunkra telepedő alternatív dimenziónak a világunkhoz, és egyáltalán miért nyílik átjárás a kettő között.
Nem a csápos, lovecrafti őslényt kell megmagyarázni, hiszen azt sosem lehet, hanem a világok közti kapcsolatot – vagy legalább kreatívabban használni annál, hogy minden évben nyílik egy kapu, amelyen szörnyek sereglenek át hozzánk, hogy aztán az legyen a grandiózus nagyjelenet az évad végén, hogy be kell csapni a bejárati ajtót egy kis mágiával. Ebben az évadban sem volt elég a kraft, a történetet hiába nyúzták, nem tartott ki 9 óráig: ennyi idő alatt Peter Jackson egy közel 2000 oldalas, epikus regénytrilógiát mesélt el, a Duffer testvéreknek viszont egy Alkonyzóna– vagy X-akták-epizódra elegendő sztorit sikerült csak kibontani.
És ez nem a mellékutakra tévedő cselekmény, hanem a fantáziátlan főszál hibája, mert különben a legjobb pillanatokat az hozza el az évadban, amikor ezek az imádnivaló kockák csak úgy töltik az időt egymás társaságában: barátkoznak, drámáznak, és lassan-lassan szerelembe esnek. A sorsokat életszerűen szövik tovább, és ez a kikezdhetetlen logika garantálja, hogy a konfliktusokat mindkét fél részéről ugyanolyan intenzíven tudjuk megélni. Mert logikus, hogy a pótapává előlépő seriff elzárja a kormány által üldözött Tizenegyet egy erdei viskóban, és az is, hogy a tizenéves lány hazugságnak él meg minden jóindulatú ferdítést, amit a biztonsága érdekében mondanak neki. És lehet, hogy aláássa a remekül castingolt gyerekcsapat dinamikáját, hogy hét részen keresztül külön utakon járnak a szereplők, de teljesen érthető az is, hogy miért: hogy az egyik a múltját kénytelen felkutatni, a másik az előző évadban eltűnt barátja mellett virraszt, a másik kettő pedig szerelmi háromszögbe keveredik, amikor betoppan a csapatukba egy vagány vörös kislány.
Azt is jó látni, hogy a Duffer tesók érzékenyek a sorozatuk keserédes felhangjai iránt. Telitalálat például, ahogy az előző évadban elhunyt eminens diáklány szüleit felskiccelik, akik alig tudják visszafojtani örömüket, hogy egy svindler, összeesküvés-hívő újságíró, akiben ők a nagyágyút látják, nyomoz Barb után, mert nem tudják, hogy nem eltűnt a lányuk, hanem egy ún. Demogorgon zabálta fel. Reménytelenül kisszerűek, ahogy a KFC-s rendelést majszolva feszengenek a lányuk barátnője társaságában, de közben a kellemetlen társas helyzet humora is teljesen kiérződik – remek rendezés, pazar játék.
Ahogy az évad legjobbját nyújtó báljelenet is a fináléban, ami végre emlékeztet arra, amit ebben az évben hajlamosak voltak Dufferék elfelejteni: hogy mégiscsak tizenpár éves kölykökről mesélnek, akik iskolába járnak, éretlen érzelmi életet élnek, és ha nem nyílik dimenziókapu a kertjükben, akkor az a legnagyobb problémájuk, hogy kivel táncoljanak a téli bálon. Az ikertestvérek itt mutatják meg, hogy a szentimentalizmus áll nekik a legjobban: miután a pösze és aranyos Dustin belőtt séróval betoppan a bálba, nekik van szívük összetörni a reményeit, és rátaposni egyet-kettőt, miközben a hangsávon a Time After Time sajdítja a pubertás lelkeket, hogy aztán egy mélyen emberi gesztussal felemeljék őt a földről – na, az külön dicséretet érdemel a spielbergi hatásvadászat mesterkurzusán.
Amit eddig jól tudtak, abban már nagyon profik, elég csak megfigyelni, ahogy újra előadják azt a bűvészmutatványt, amint egy otromba kliséből – tavaly a bunkó nagymenőből, most az aranyszívű kispolgárból, Bobból – hús-vér embert, már-már tragikus hőst gyúrnak, aki mindenét feláldozza, hogy aztán pórul járjon. De a retró slágerekkel megalapozott, remek hangulat, a klasszul dizájnolt másvilág (a nyálkás, szálló pihéktől világló alagutakban mindig keresztülborzong rajtunk a félelem) mellé az is kéne, hogy ha nem is eredeti, de ennél ütősebb és átgondoltabb sci-fit írjanak, és ne csak a magukkal ragadó kölykök miatt nézzük tovább a sorozatot. A potenciál még mindig nagy a Stranger Thingsben, de így, a csúcson állva most már illene beváltani.
A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.