Mondjad, Atikám! / Vecsei H. Miklós József Attila estje a Vígszínházban
2017.11.28.

Médiuma s egyben vezetője is a szertartásnak ez a huszonöt éves fiatalember, aki testét-lelkét kölcsönzi a nyolcvan éve halott költőnek. S hol épp csak átüt, hol fájdalmasan áthatol rajta a megidézett élet. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

De nem egészen pontosak azok a híradások, melyek szerint a Vígszínház padlásán József Attila életéről szóló, saját maga által írott monodrámát mutat be Vecsei H. Miklós. Egyrészt azért nem, mert messze nem csupán életesemények sorjáztatása s ilyen-olyan bemutatása zajlik. Nagyobb a tét. A sokak által magyarázott és félremagyarázott költő szólal meg itt, egyetlen megrendítő felismerés köré rendezett művek és adatok segítségével: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség/ barlangja szivem.” A megszólalás kivételes színészi erővel megy végbe, s ami ennél is meglepőbb, ahhoz hasonló gondolati pontossággal történik, mint ahogyan Pilinszky mondta valaha a saját verseit. Nem annyira monodráma ez, inkább rendkívüli érzékenységgel megépített szerkesztett játék. Mint Vecsei maga mondja, 4-5000 oldal elolvasása után létrehozott egy kb. húsz teljes verset is magában foglaló, saját személyére szabott szövegkönyvet, mely alkalmas arra, hogy egy erősen teátrális, s mégis hiteles szellemidézés megtörténhessen.


A közönség egy része még emlékszik a hatvanas-hetvenes évek időszakára, amikor az előadóművészek nagy része rendelkezett „saját” olvasatú József Attila esttel, s ezek mindegyike a költő verseiből állt össze. Aztán jött Jordán Tamás, aki szemben az egyre vonalasabbá váló értelmezésekkel, a Szabad ötletek jegyzékét vette alapul, s ebbe az orvosi dokumentumba applikálta a műveket. Olyan sikerrel tette ezt, hogy ez a nagyközönség előtt sokáig rejtve maradt „magántermészetű vallomás” szinte népszerűbbé lett, mint a költői életmű maga, s hovatovább még ma is sokszor helyettesíteni látszik azt. Aztán sokáig csönd. Alábbhagyott a nyíltszíni versmondás kedve, s mint a költő Duna parti szobrát konkrét értelemben, életművét is ide-oda tologatták, pártvonalakon innenre és túlra.

Vecsei vállalkozásának nehézségét nem csupán az jelenti, hogy mindkét említett írásfajtából, tehát a szerzőileg vállalt művekből és a kezelési dokumentumként ránk maradt írásos hagyatékból gazdálkodik, hanem az is, hogy harmadikként igénybe veszi azt a könyvtárnyi ról-ről irodalmat, mely valós adatokat és kisebb nagyobb fikciós betéteket tartalmazva, különböző olvasókra számítva, gyermekeknek, fiataloknak, laikusoknak és irodalmároknak próbálja felmutatni az életrajzíró vagy elemző saját József Attiláját. Ezek a ról-ről művek igen sok esetben hajlanak arra, hogy főhősük életét klasszikus szenvedéstörténetként tárgyalják, s hogyisne tennék, amikor maga a költői életmű, tehát a versek kronologikus rendje is erősen csábít ilyesmire. 


Vecsei rendelkezik egy vérbeli filosz szorgalmával, egy gyermek rácsodálkozó képességével, s mindenek fölött azzal a szenvedéllyel, mellyel a színész meg kell hogy keresse a megalkotandó figura igazságát. S ez utóbbi menti meg, s teszi korszakossá a vállalkozását. A beépített veszélyforrás tudniillik maga az a nyolcszáz oldalas életrajzi regény, mely Asperján György tollából jelent meg 2005-ben, Fogadj szívedbe címmel, igen sok vitát kavarva. Nem tisztünk, hogy a művet melegen üdvözlő és tanúként hitelesítő Fejtő Ferenc pártjára, vagy a munkát a HOLMI lapjain 2007 májusában nagyon is elmarasztaló Bodor Béla mellé álljunk, aki szerint például „a prózává silányított versidézetek is csak a narratíva parazitatermészetét emelik ki, ahelyett, hogy hitelét erősítenék”. Maga az a tény azonban, hogy Vecsei, csak úgy, mint Asperján, stációkra osztja az életanyagot, sőt, ő még magyarázó címekkel is erősíti a krisztusi párhuzamot, erőteljes, olykor szükségtelenül árnyékoló rácsrendszert vetít az összegyűjtött anyagra, s ezzel a befogadó és az eredeti művek közé is korlátot emel.  

Csakhogy, s maradjunk a korlátnál, ha már szóba került, van ebben valami szívderítő. Vecsei tudniillik úgy fogja ezt a korlátot, mint a gyakorlóterem rúdját a tükrös teremben. Szép ez, hogy ennyire bízik valamiben. Óriási szerencséje azonban, hogy minőségérzéke és pompázatos ösztönei jóvoltából állandóan eltáncol a faltól, s a művek alapján s a felvillantott pillanatok révén épp a rettentő ellentmondásokkal teli embert mutatja mindvégig. Azt a „se férfi, se gyerek,… csak megfáradt ember”-t, akibe beleköltözött. A végső stációk alatt a színész nyakában feltűnő, láncocskán lógó kereszt viszont inkább az előadóhoz, mint a költőhöz társítható.   

Fotók: Szkárossy Zsuzsanna, Vígszínház
Fotók: Szkárossy Zsuzsa, Vígszínház

Vecsei Kinga Réta tervezte a látványt, mely a kezdeti sötétből kivilágosodva, hol szürkén, hol kékesen derengő, kopár szobabelsőt mutat, kályhával, állványos mosdótállal, s az ágy alól kikanyarodó kisvasúttal. A teljes befelé fordulás szakaszhatárát jelzőn áttetsző plexifal emelkedik az eddig szinte érinthető tér s a közönség közé. A rendezői munkát Várnai Ildikó és Suri Zsófia segítette. A rendező, ki azonos az előadóval, kiválóan ismeri saját színészi képességeit, s ádázul ki is használja azt. Nincs kegyelem, teljes azonosulás, teljes odaadás van. A legkisebb mozzanat sem tűnik véletlennek és ellenőrizetlennek. 

Épp ezért merem megjegyezni, hogy az Eszmélet fölidézése során talán fölösleges az a nagy törés (bár lehet, valami technikai zűr okozta csak). A két-három apró szöveghiba közül viszont fájón emlékezetes az „és most könnyezve hallgatom” helyett a „könnyes szemmel hallgatom” változat használata. Csak nem afféle tisztelgő biccentés akar ez lenni Latinovits Zoltán két sajnálatos „elütést” is tartalmazó tévéfelvétele felé? Nem ér annyit. Amúgy meg olyan sugárzó intellektus, magas szintű átlényegülő képesség jellemzi Vecsei H. Miklóst, melyhez csak erős fizikai és lelki állóképességet lehet kívánni a következő munkás évekre. A hangképzésében mutatkozó ezüstös „sz”-eket meg lehet szokni, a kelleténél kicsit lágyabb „c” hangok meg kis odafigyeléssel leküzdhetők. 

Ha igaz, a Vígszínház padlásáról átkerül ez az est a Pesti Színház színpadára. Kockázatos a költözés, hiszen a produkció igen szűk térre van kitalálva. Reméljük a legjobbakat. Így talán még többen láthatják ezt a tizenhat éven felülieknek ajánlott estet, és lássák is, mert jelentőséggel bíró esemény. Létezhet persze irodalomtörténészi vagy elmélészi indulat, mely rácsapja az ajtót a költői életművet hasonló módon közvetítő, frissen jelentkező, új teátrális kezdeményezésekre. Nem tragédia. Többről van szó. Talán a győzedelmes ifjúságról. És a Vígszínházban megszaporodtak most ezek a szárnyas sarusok.  

 

Nem akármilyen érzés a jövő küldöttjét látni, méghozzá a földet érés időszakában. S nem ezt reméli minden várakozó? Hogy egyszer kinyitja majd az ajtót, s előtte áll az érkező, védelemre és viadalokra készen, talpig fehérlő vasban. S az ellenfényben jól kivehető: „kezében kard van”.