Sebesült szappanok
2017.09.15.

Van egy régi ismerősöm, most, hogy hírét vettem egy kiállításának, arra gondoltam, meg kell néznem Eperjesi Ági nagy terülj-terülj asztalát, Dávid szappanjait állította ki a zilált Király utcában, Inda galéria, a szappanok meg vannak számozva, illetve nem csak ez. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Például a számolás. Nekem a világ egyáltalán nem az, hogy egyenlet, gyökvonás, osztás, prímszám, ötvenhat lúd repül a bekormozott égen napnyugat felé. Vagy hogy én egy vagyok, úgy értem: 1. Nem több-e, kevesebb-e az én, az ő, a mi, mint amennyi? Nekem a világ leginkább az, hogy minden számot megnézek. Minden számot kimondok. Nák, nék, ölelés. Persze, dehogyis nézek meg, mondom ki, hogyan tehetném, viszont szeretném megtenni, kicsit, nagyon, és mindig azt kívánom legbelül, hogy ne legyen pontos. Soha ne legyen az. Ehhez az aktuális fecsegéshez legelőször is nekem Radákovics Mária tartozik, megírtam egy beteg, halállal kacérkodó, légszomjas füzetben, megírtam, hogy a PIM könyvtárszobájában - lásd majd, a könyvespolc motívum hogyan passzol ide - az Olvasás éjszakáján hozzám lépett egy néni, és mondta, nézze, Ernő, itt van ez a Mária, hozzá jártam át kislány koromban a szomszéd gangra, amikor zsúr volt, mindig sok szendvicset készített zsúrokra, családi ünnepségekre, de mindig májasat. Mindig májasat, érti, Ernő? Értettem, szeptemberi áhítat. Én ezt már akkor olyan szépnek találtam, mint száz sötét, függönyös, vak pesti bérházablakot, csak egy világít köztük, mindegy, tégla mind.

 

Aztán a Szépművészeti Múzeumban láttam egy német művész nagyszobáját, szögeket vert bele fába, tönkbe, felületbe. Sok szöget. Günter Uecker. Elgondoltam, hogyan csinálja. Elővesz egy szöget, nézi, akár egy kinevezett orvospap, megforgatja, a fény felé tartja, és beveri a fahúsba. Előveszi a következő szöget. A fénybe tartja, iszik egy korty grünveltlinert, a kisfaszomat, morogja, nem, inkább sájszét mond, hozzáteszi, ez ma a nyolcszázötvenkettedik, és aztán beveri. Pikk-pakk. Alszanak, homokban?

 

Nem olyan régen volt egy Ország Lili-kiállítás a várban, ott, és nem tudom már, honnan, azt olvastam, hogy azt mondja Lili, de ez nyilván nem pontos, lehet, hogy csak én képzelem, van erre esély nem kevés, hogy azt állítja ez a szomorú, labirintusokban, a labirintusok térképeiben és nyomataiban bolyongó, majd azokba végleg belevesző művész, hogy: ennél a képnél tanultam meg téglákat festeni. Nálam egy ilyen mondattól megáll a forgalom. De milyen kép, emlékszem-e. Áll egy kislány, nem nézem meg most guglizás segítségével, valóban így van-e, mert mindegy, tehát mondjuk azt, áll egy kislány a magas, csaknem égig érő téglafalnál, mindegyik tégla külön élet, külön egzisztencia, teremtett különösség, és így vannak megfestve, egyenként, tégla, tégla, tégla, tesz-vesz város, megtanulta. Megtanulni téglát festeni. Édes öregem, hogyan tanulom, tanulhatom meg a téglát? A falból, hogy nézem, bámulom benne? Vagy a többi között, hogy ráengedem a képzeletem meg a vágyaim karneválját? Ha kiveszem, és úgy nézem őt, vagy benézek a miatta támadt hiányba?

 

Breaking távirat, bocsánat. Ernő, közepes erejű sikoltással kérdezem, és én, stop?! Ölelnélek, ha nem a falban, Kőműves Kelemenné, stop.

 

Hogy ezekkel a téglákkal, a repetíció tündérkertjével miért is hozakodtam elő. Azért, mert van egy régi ismerősöm, néha belebotlok, amikor ő kiállít, és most hírét vettem egy ilyen alkalomnak, és nyomban arra gondoltam, föltétlenül meg kell néznem Eperjesi Ági jó nagy terülj-terülj asztalát, Dávid szappanjait állította ki a zilált Király utcában, Inda galéria, a szappanok meg vannak számozva, illetve nem csak ez. Több, fontos, nem fontos szempont. Sorolom. Dávid minden nap(!) kap egy szappant, azokba beleváj körömmel, azokat a kék, fehér, sárga, piros, rózsaszínű, lila, téglaalakú, kishajó alakú, csónak alakú szappanokat megsérti, sebet ejt rajtuk, mindennap egy ilyen művelet. Esik, nemesik. A kormány, izé. Valaki ír regény, ír vers, ez a véres kis csomó éppen megszületett, oszt a Heti betevő, bankszámlámon mennyi is. Világ, működés. Mindennapi szappanunkat add meg. Megadja. Dávid tehát autista. A szappan, a megbántott szappan hány darab. Itt most egy év termése van, úgymond, terítéken. Nem tudom, pontosan hogyan történt, talán úgy, hogy egy év alatt összegyűlt 365(x) szappan, és a művész megkapta dobozban, a művész kicsomagolta, nézte őket, mit lehet tenni, gondolkodott, és végül arra jutott, hogy az illékony, könnyen oldódó állaggal, oly könnyen a semmibe tűnő testi mivolttal bíró szappanok sérüléseit, sebét ki kell emelni, nyomatékosabbá kell tenni, jobban meg kell mutatni, a stigmatizációt mintegy be kell teljesíteni, mégpedig brutális és fájdalmas gesztussal, sok gesztussal, annyi gesztussal, ahány virág, ahány szappan van a réten, beton. Mondom, beton. Azt önteni a sérült szappantestbe. És aztán fölsorakoztatni a garnitúrát egy erre készített, szépen kivitelezett, magas lábon álló, szürke színű nagyasztalon. Meg néhány kép is a falon, szappanok. (téglák) Álltam ott előttük, jó, minden másodpercnek van egy bugris kismutatója. De nagymutatója?! Mi ez itt, kérdeztem, a sérült, sebesült lét műveleti terep asztala előtt. Ha elfektetem a szappant, ami pillanatról, napról számol be, olyan lesz mint egy ringatózó, a betont ringató vízszintes nyolcas. Véégtee. Hát nem? Amikor kijöttünk, két másnapos angol arról csicsergett, hogy tegnap este Freddy, aki most nincsen velük, tizennyolc korsó sört állított sorba a Gozsdu udvaron, és. Aztán aki erről röhögött, megbotlott, és majdnem elesett. Nem került a lába alá más, csak egy elhullt tégla.