2017.08.23.

A fenti pedig egy rovatcím. Heti egyszeri jelentkezés, hétvége, kulturális kiscsevej, legyen az is érdekes, ami nem az. Nem fésülöm meg, csak továbbkócolom. De csak azt mondom el, ami jut. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Be is jelentem máris Pepin bácsit, az ő rekedt kappanhangját - Kern András –, vagy hallom a tébláboló Wilhelmet - Tolnai Ottótól -, akkor azt mondanám, hogy ők, ezek az alakok az én rokonaim, ezek a széllelbélelt semmirekellők, akik a formát a folyamatosság mámorában élik meg, folyam, folyam, de inkább patak, magyar vérrel és takonnyal festve par excellence, hogy nincs, nem lehet szünet. Nem lehet lehalkítani. Így fog menni. Teregetni a lelket, varrogatni a kisokosságot, szabadon, vidéken, máshol, hol.

 


Tegnap az történt, hogy eszembe jutott Szőcs Géza költő. Nem azt mondom, hogy sokszor, de azért néha eszembe ötlenek a költők, ismerem őket, már nem annyira, féltem őket, már nem annyira, olvasom őket, vagy már nem, rajongok értük, igen, igen, és hogy miért jutott az eszembe éppen Szőcs. Írt róla - miatta - is Grecsó Krisztián a minapi ÉS-ben, ollalla. Hogy ha jól értem a lényeget, szólni kellett volna hamarabb, tiltakozást bejelenteni, hogy ez az ármányos, rafinált, úrhatnám stíl, ez a reneszánsz nagymarok, amiben a kis, mérgezett tőr éppúgy jól elfér, mint a húsbárd, szóval hogy az a szellem, amit Szőcs hozott be, és amit OJD parádézik tovább, de hát ezt miért nem artikulálta a lírai alapvetésű nép korábban. Hát mert minden csak mendemonda. Ki tudta, hogy van az, tényleg. Aztán egy nap meg beröpül, mert jó helyen vagy, a százmillió vagy mennyi. Ja. A megváltás is micsoda? Jókor volt, jó helyen tag. Istenem, kétes értékű emberi hamvakkal bohóckodni, soktintás napidíjért. Másfél éve egy pelyhező téli estén begyújtottam a kandallót, a tacskót kiküldtem, keresse meg Hamletet, leemeltem a könyveit, és sorról sorra betűztem a korai opusokat, álmélkodtam, mint a kisfiú, aki harapós vérmókust talál a nővére bugyijában, micsoda tehetség, az idő egyáltalán nem vette el, amit ilyenkor el szokott venni, nem fakult, nem vesztette ízét, zamatát. Pedig már a torkomig ért a prekoncepció, az előítélet, a dühvágy, lám, hiába. Az ott megmaradt jónak, egy Hamvas-gerilla mint fürdőzik a metafizikai kismedencében. De különben annál rosszabb. Ha valaki nem tehetséges, ha valaki csak akar, csak csinálja, kalapál és reszel, jóllehet szorgalmasan, eltökélten, őszintén, becsületesen, az oké, attól nem várjuk Apollón fénylő hímtagját a falu Kossuth-szobra mellett, bocsánat, jav., Wass Albert szobra mellett, egy kerti padozatot viszont igen, na, de. Mert a tehetség. Azt gondozni kell, ellen kell neki mondani, verni kell, éheztetni, böjtre fogni, a tehetség éppúgy buta, irigy és gonosz, a tehetség nem feltétlenül jó, de, mint a tacskót, esetleg, néhányszor, behozza neked a megfagyott, a néger, a buzi, a kicsi, a másik, az éhező Hamletet. Ha beledöglik a tag a tehetségébe, mondjuk, mint Petri, vagy mint Hajnóczy, az ember megbocsát. Maradt hiányérzet, de láttuk az őszinte, drámai igyekezetét a pusztulás megejtő karneválja felé. A tehetség önmagában mit sem ér, kell hozzá jellem, szükséges a jellemnek meg a morálnak, mit ne mondjak, a hűségnek egy bizonyos esztétikai alkalma, és ettől lehet az ember önző dög, egy mocsok, egy Verlaine, lehet hazug, de a tehetséget nem adom el szarért, húgyért, azt nem adom át az úgynevezett evilági másik oldalra, hanem a mű, az alkotás szolgálatába állítom, apródnak, igavonónak. Ami volt, persze nem múlik el, de mondom, annál rosszabb. Mert folyamatos viszonyítási pont marad. Folyamatos tükör ez is, ifjúság, Karinthy. Ezt tetted magaddal, csillagom. Nincs mű, szakácskönyv van. Száll a por az állami aktatáskából.

 

Volt egy est, gyerekek, a Rózsavölgyiben, úgy öt éve tán, és ott ült Szőcs az első sorban, és egyedül, én odamentem hozzá, váltottunk néhány szót, már nem emlékszem, miről, talán később könyvet is kaptam tőle, valami kis pakkot sok utóművel, de mindegy, hogy azt mondja nekem akkor Sz., akivel akkor együtt horgoltuk a közös kismellényt, és közben igazi könny csillant a szemében, hogy én úgy sajnálom, annyira szánom ezt a Gézát, te jó ég, Ernő, hogy lehet valaki ennyire magányos, mert hogy úgy ült ott, tényleg, hogy a közelben-távolban senki, lesz egy üres kör, egy magányos kert, satöbbi, passz. Finoman fogtam meg a karját, lelkem, Szilvia, várjuk ki a végét. Minek a végét. Hogy mi lesz még itt ma este. Magyarországon voltunk, mint egy filmben, és mi, akik már tudjuk jól, hogy Magyarország az olyan, hogy hiába retusálják, pelenkázzák, a lényeg átüt bármi stószon, anyagon vagy bérpáncélzaton, a Petőfi utcában voltunk, egy nemzeti klasszikus utcájában, jut eszembe, hát mindjárt lesz… B… utca is, kisköz, vagy mi a faszom, nem tudom én ezt a nevet kimondani, nem is mondtam ki soha, miért most tenném?!, szóval ott voltunk, ahol egykor a Magvető székelt, hogy szerettem oda bejárni, nem mintha a Dankó utcába manapság nem szeretnék, mindig, ahogy belépek, azt mondom, szerző vagyok. Jó napot kívánok, szerző vagyok. Aladdin, gyerekek. Mehet. Uram, parancsolóm. Állj föl, fiam, csak tárcákat írok, az nem hoz sok csillogást a Gutenberg-konglomerátumnak. Abban az estében, amikor a szalon előtt, hogy vége lett az eseménynek, füstöt eregettek a lekváros, véres, szép szájukkal kint mindenféle szerzetek, költők, novellisták és regényírók, és afféle érdeklődők, akiket dicsérni nincs elég alkalmam, ezek nők különben, többnyire, szép nők, haragosak, szomorúak, hűtlenek, de érdeklődők, és Sz. szemében még mindig ott csillogott a könny, ami egy magányos férfi miatt piccsent oda, hogy újra a karját fogtam meg, szorítás, érzés, nézzen csak, és a panorámaszerű, a lélek teleobjektívével készített fölvétel tanúsága szerint két mozgó objektumot pillantottunk meg, az egyik ő volt, a Géza, a valaha volt tehetséges költő, aki már kifelé lépdelt az épületből, a másik pedig valami fekete árnyék, az lentről, szinte a hátunk mögül  jött, halkan és halálosan, de tényleg úgy, mint egy cápa, és ahogy a férfi kilépett a kapun, és tett két lépést a járdán által, és keresztbe, hogy az úttest szegélyéhez érjen, az a nagy fekete árnyék is, ami máskülönben egy erős kategóriás állami autó volt, alig állt meg, de tárult az ajtó, és ő már el is tűnt benne, bingó. Finomam szusszan az ülésbőr. S az autó, akár egy óriási, sötét lélegzet, bele is fújta magát az éjszakába, és pontosan oda.

Szerző: Szív Ernő