Szív Ernő: Az irodalom ellenségei
2017.06.01.

Darvasi László minden bizonnyal az egyik legtermékenyebb kortárs magyar író. Novelláskötetei, regényei szinte záporoznak az olvasóra, de emellett még egy alteregóra is szüksége volt, Szív Ernőre, hogy rábízhassa a tárcanovellák közlését. POGRÁNYI PÉTER KRITIKÁJA.

Most kiadója (kiadójuk), a Magvető Szív Ernő-sorozatot indít, ráirányítva a figyelmet ennek a furcsa, kissé bőbeszédű és egocentrikus, de nagyon szerethető alteregónak a szövegeire.

Egy korábbi interjúban a szerző, mármint Darvasi László úgy nyilatkozott, hogy pusztán az irodalmi és a hírlapi publikációk szétválasztásának igénye miatt született meg Szív Ernő, és azért Szív, mert az soha nem áll meg, mindig dolgozik. Ahogy a tárcaíró is: folyton töpreng, folyton keresi a témát, hiszen a napi és heti penzum, a professzionális írás mint élettechnika nem enged más lehetőséget. Egy ember, aki úgy él, hogy mindig ír, álmában is, nyilván a vécén is, betegségben, szerelemben és egyáltalán, mindig. Így leírva rémisztő börtönnek tűnik ez az íráskényszer, miközben minden grafomán bölcsész egy ilyen, az írásban kiteljesedő életről ábrándozik. Ez a súlyos, belülről és persze kívülről is jövő kényszer sokszor szóba kerül Szív Ernő szövegeiben, mondhatni témájában és hangulatában is alapelemük.


Márton László egy Alföldben megjelent kritikájában úgy fogalmazott, hogy Darvasi „rendszeresen és folyamatosan aprópénzre váltja tehetségének egy eléggé nagy részét”, majd megmagyarázta, miért nem sértés ez az aprópénzezés. Az 1998-ban megjelent szöveg megállapításai óta még inkább egyszerűsödött a helyzet, a novellákra, rövidprózára még kevésbé van igény. Akkor is a nagyregény számít, ha megsimogatjuk a novellisták buksiját, és lehetséges, hogy egy rossz nagyregényt többre értékelnek, mint egy jó tárcát. Kiélesedtek az olyan szempontok, mint az eladhatóság és a piacképesség, miközben az a pillanatnyi és mégis világszerű csillámlás, amitől a Szív Ernő-tárcák utánozhatatlanok, nem pótolható más műfajokból. (Amikor először olvastam – menet közben – a Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyt? című kötet címadó tárcáját, nekimentem egy kukának a Király utcában, amiből minden kiborult. Ez egy pótolhatatlanul emlékezetes pillanattá vált számomra, és azt a felszabadult nevetést azóta is a Szív-tárcák olvasásához kötöm.) Érdekes összefüggés lehet egyébként, hogy a tárca műfajának az időhöz való különleges viszonya, a jelenhez kötöttsége és folyamatos időszerűtlenségre ítéltsége miként értékelődik át az online működésmód tapasztalata hatására, amikor a 15 perc hírnév helyett már inkább csak egy pár másodperces vine vagy coub áll rendelkezésünkre. Miközben a hírlapi tárca menthetetlenül korszerűtlen műfaj, talán egyszer újra divatba jön.

Az olvasó néha gyanúsan méregeti a nagyon termékeny írókat. Hogy tudott ilyen hosszú regényt írni? Talán oda se figyelt közben. Hogy lehet ilyen sok kötetet írni? Annál sem egyszerű, akinél ez életforma. Darvasi sokfélét ír és nagy mennyiségben (emelgessük csak A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók köteteit!), de az a könnyed játékosság, az az illékony derűvel vegyes melankólia, ami a nagyobb lélegzetű műveiben is olyan sajátszerűvé teszi, a tárcákra is védjegyet üt, ami egyben a minőségre is garanciát nyújt.

Szív Ernő hihetetlenül gazdag szövésű tárcáit nyelvi és tartalmi értelemben is a rokokó túldíszítettség, a felesleges iránti vonzalom, a fecsegő felszín hangjainak kavalkádja jellemzi. Alázattal görgeti, nyúzza, hajlítgatja a nyelvet, millió regisztert bejátszva, mindvégig az ornamentika bájába olvadva. Csakhogy arra is rádöbbent ezzel a maga nemében radikális eljárással, hogy természetszerűleg nem elválasztható egymástól mélység és felszín, lényeg és dísz.  Ami kint, az van bent, ahogy a Tankcsapda énekli. 

A kötet írásaira jellemző egyfajta esztétikai viszonyulás a világhoz, egy minden érzetet magába gyűjtő felfokozott érzékiség. Ami itt az érzékek kiélesítését is jelenti. Befelé és kifelé egyszerre figyel, illetve miket mondok: egyszerűen figyel. Például „A szerkesztés hagyományos munkálatai alatt a szerkesztő boldog, kiegyensúlyozott és becsületes. Sok kaukázusi kefirt iszik, rendszeresen sportol, és amit nem szokott, ő viszi le a kutyát reggel.” (182.) Testi és lelki működés nemhogy nem válik el egymástól, de kifejezetten a kettő összefüggéseinek új aspektusaira hívja fel a figyelmet Szív.

Az irodalom ellenségei mint cím kissé megtévesztő, hiszen nem csak az ebbe a tárgykörbe tartozó tárcákat olvashatunk. A fülszöveg is füllent egy nagyot – Az irodalom barátai című ciklusban például még hasznos tanácsokat is kaphatnak a leendő írók, költők, szerkesztők –, de ez megbocsájtható, tényleg az irodalmi témájú szövegek a legizgalmasabbak. (vö. „A szerkesztő azért is gyűlöli a fülszöveget, mert az végül jobb lesz, mint a regény” 187.) Sokat megtudhat ezekből az olvasó az ún. irodalmi élet működéséről, az írók személyközi viszonyairól – persze groteszkül eltúlozva, áttételesen. Például arról, hogy az írók nem olvassák el egymás könyveit, viszont a könyvheti összetalálkozások alkalmával boszorkányos ügyességgel rejtik el ezt az apró hiányosságot. Vagy arról, hogyan olvassa egy író a művéről megjelent kritikákat, hogyan viselkedik a másik íróval, a közönségével vagy azokkal, akik tudomást sem vesznek róla. Persze szomorú is, hogy a néhány évvel ezelőtt született írásokban tükröződő irodalom- és írókép már szinte nosztalgikusnak hat, annyit erodálódott időközben a szépírók és az irodalom ázsiója. 

Szív Ernő a tárcanovella műfajának apostola, apologétája és életben tartója. Voltaképpen új műfajt alkotott: a Szív-tárcát vagy szívtárcát. Ez persze lemondással és folytonos magyarázkodással is jár. Mi a tárca? Senki nem tudja. Milyen a jó tárca? Pláne. Szív egyik kedvenc témája a tárca műfajának definiálása. A legjobb kétségtelenül ez: „A legkanosabb puttó porcukrozott dérbe mártotta a kicsi faszát, aztán zsipsz-zsupsz fölcsinálta a keserűlikőrös bernáthegyit, abból lett ő, ez az igavonó. Ttttárca. Pillanatkedvelő parasztok igavonója, kedvet húz, percet szánt, reményt szarik.” (Kinek írjam? 229.) Milyen maníros, elképesztően túltöltött-túltolt szerkesztés, és mégis, mégis szép! Ahogy az írás megszakíthatatlanságáról, kikerülhetetlenségéről szóló passzusok is szentenciaszerűen igazak, mint például ez: „Minden nehézség és baj segíti az írást, inspirál, és ihletet ad, a magyar író hascsikarás, hereműtét, vagy arcpakolás, epegörcs közben is dolgozzon. (…) Nyugodt, békés körülmények között nem születtek nagy művek.” (226.) 

Szív Ernő szövegeinek a kiindulási pontja az írásra való reflexió. Ül és ír, arról, hogy kell írnia, hogy kéne írnia vagy hogy kellett volna és most próbálja bepótolni. Meta. Sokszor lekicsinylően, önironikusan viszonyul ehhez: „Én is önfeledten horgoltam a mondatokat, mint szomszéd néni az ötszázadik mellényt.” (82.) Az Itt ülök, Tallin alszik című szöveghez fűzött megjegyzés pedig már-már  a kivagyiság határát súrolja: „Dérczy Péter, a szerkesztőm, rám nézett: amikor írni kezdtél, nem jutott eszedbe semmi, Ernő, igaz? Semmi, Péter, az égadta világon semmi.” (260.)

A kötetben ciklusokba rendezett szövegekről nem derül ki, mikor születtek, hol jelentek meg eredetileg. Bennem ez hiányérzetet keltett, hiszen a tárca természetes közege mégsem a gyűjteményes kötet, igazi otthona a napilap, hetilap oldalain van. Nyilvánvalóan szándékosan hagyták el ezeket az adatokat, arra sarkallva szöveget és olvasót, hogy álljanak meg a saját lábukon, filológiai kapaszkodók nélkül. Így például nehéz követni, az egyes szövegek hol szerepelnek a Szív-oeuvre eddigi rendjében. Érdekesség, hogy Szív Ernő A vonal alatt című kötetében is szerepelt egy Magyarország legrosszabb írója című tárca, de az egy másik szöveg, mint ami ebben a kötetben – cikluscímadó műként – helyet kapott. 

A kötet könyvtárgyként is figyelemre méltó: szerencsés módon nem fotó került a borítóra, hanem egy széttöredező, szétszálazódó szövegfoszlány a háttérben halkan megbújó kézzel írt szövegnyomokkal. Az írás kínjának, görcsösségének, a betűk önálló életre kelésének szimbólumával, az olvashatatlanná váló szöveg masszaszerű textúraként való szerepeltetésével a borító termékeny párbeszédbe lép magával a kötettel, színre víve mindazt, amiről maga is beszél, újra és újra, rendületlenül nekifutva ennek a csodálatos átalakulásnak. 

Szerző:  Darvasi László,  Cím:  Szív Ernő: Az irodalom ellenségei,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2017,  Terjedelem:  351 oldal,  Ár:  3499 Ft