Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes koncertje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2017
2017.04.24.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes mellett – egy Steinway-zongora társaságában – két Stradivari is szereplője volt a Budapesti Tavaszi Fesztivál április 19-i kamarazene-estjének a Zeneakadémián. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A hangverseny első felének zongorás trióit a második részben két zongoranégyes követte, miután negyedikként Szűcs Máté brácsaművész is csatlakozott hozzájuk. A programban a 18. századot egy Haydn-trió, a 19. századot egy-egy Mendelssohn-, Mahler-, illetve Schumann-kompozíció képviselte. S ha a két vonós mesterhangszer szerepe a trió és a kvartett kivételesen nemes hangzásában nem vonható is kétségbe, ez a szerencsés körülmény csupán egyike volt azoknak a rendkívüli adottságoknak, amelyeknek együttese a hangversenyt felejthetetlen élménnyé tette.

Baráti Kristóf
Baráti Kristóf

Beszámolómat mégis panaszszóval kell kezdenem. Amilyen örvendetes az, hogy a magyar (sőt, hovatovább a nemzetközi) előadóművészet eme három büszkesége, egyszersmind három szenvedélyes kamarazenész, beiktatott koncertjének programjába egy – a standard kamara-repertoárban fehér hollónak számító – Haydn-triót, olyannyira elszomorító, hogy a kotta már megint egyszer a Hob. XV:25-ös G-dúr triónál – nem autentikus nevén: a „Cigány-triónál” – nyílt ki. No nem azért, mintha nem remekműről volna szó, nagyszerű variációs nyitó- és varázslatos szépségű lassú tétellel, és „Rondo all’ongarese” feliratú, egy galántai vagy kapuvári cigánybanda játékát szinte a tapinthatóság illúziójával megjelenítő, fergeteges finaléval. Hanem azért, mert mindig csak a G-dúr triót elővenni körülbelül azzal egyenértékű, mint ha a Beethoven-szimfóniák közül mindenki csakis a Pastoralét játszaná, mert abban olyan jó kis viharjelenet van. A későbbi, mai zongorával is jól előadható Haydn-triók korpusza ugyanis – mutatis mutandis – a Mozart-zongoraversenyekéhez vagy mondjuk a Monteverdi-madrigálkötetekéhez hasonlítható súlyt képviselő, kimeríthetetlen kincsesbánya (többek közt legalább öt másik, másképp döbbenetes zárótétellel), amelyről az előadóművészek makacsul nem hajlandók tudomást venni. (Talán azért sem, mert ezek a triók mások: a vonós-kíséretes zongoraszonáták alfajához tartoznak. De mi köze ennek a zenei szubsztanciához?)

Ami mármost az előadást illeti, a hallgatót már az első másodpercekben magával ragadta a zenélés végtelenül harmonikus, gömbölyded jellege, a részletek tökéletes csiszoltsága és kidolgozottsága, amelyhez már az első moll-kitörésben hozzáadódott a kifejezés ritkán hallható intenzitása, szenvedélyessége. A „Poco adagio” lebegése, lassú hullámverésének határtalan nyugalma mellett Baráti Kristóf csodálatosan telt és nemes piano hangképzése jelentette a különleges ínyencséget. Maga a desszert, a cigányos tánczenei parafrázis azonban éppenséggel fergetegesebb is lehetett volna: az előadás ugyanis talán túlságosan is „klasszikus” hatásra törekedett, ezért lekerekítette az éleket, tompítani igyekezett a vadabb akcentusokat, s kerti virággá stilizált valamit, aminek zabolázhatatlan ősereje pedig Haydn újrafogalmazásán is erősen átüt.

Várdai István
Várdai István

A hangverseny számomra legkiemelkedőbb élménye Mendelssohn op. 49-es d-moll triójának minden tekintetben megkérdőjelezhetetlen előadása jelentette. Talán ez az érett kori Mendelssohn-mű tartotta meg vagy idézi fel leginkább érintetlenül a tizenéves kori nagy remekművek hasonlíthatatlan hamvasságát, a magas hőfokú izzást és az ihlet kiapadhatatlan áradását. Várjon Dénesék előadásában pedig leginkább éppen a darab lényegének, egyediségének a hajszálpontos megértése, illetve maradéktalan visszaadása csodálható leginkább. Ehhez járult a részletek sokoldalú tökélye, amelynek révén a hallgató egyik ámulatból a másikba esett: mindhárom hangszer tökéletesen éneklő megszólalása, a ritmusok, az agogika tökéletes együttlélegzése, a zongora által játszott hangfüzérek könnyed virtuozitása, egy-egy álomszerű cselló-belépés, a szökőkútként feltörő, felszabadult scherzo – hadd ne soroljam tovább.

A második résszel kapcsolatban összefoglalóan azt kell leszögeznem, hogy Szűcs Máté játéka tökéletesen egyenrangúnak bizonyult ebben a bármely mércével mérve kiemelkedő kvalitású formációban. Ez mindjárt az első darabban, Mahler korai, a-moll triótételében, a lassú rész végtelen magányt sugárzó, szordínós dallamindítását hallgatva nyilvánvalóvá vált. Mahler egyetlen, legalább töredékesen fennmaradt kamarazenei kompozíciója ebben az előadásban egyáltalán nem zsengeként, hanem – minden nyilvánvaló Brahms-hatás ellenére – elmélyült zeneszerzői tudásról és mindenekelőtt személyes hangról tanúskodó, szuggesztív lírai teljesítményként hatott, máris a Brahmsénál oldottabb, szabadabb formálással. A mélységes szomorúságnak ez a Schubert óta ismeretlen erejű zenei megfogalmazása hallatlan átéléssel szólalt meg előadásukban.

Zárószámként Schumann op. 47-es Esz-dúr zongoranégyese szólalt meg. Ez az interpretáció talán nem rendelkezett ugyanazzal az elsöprő erővel, mint a Mendelssohn-trióé, önmagában véve azonban nagyszerű teljesítmény volt. Különösen a nyugtalan-izgatott scherzo a maga szúrós „rossz” hangsúlyaival, illetve a lassú tétel Várdai István csodálatosan kantábilis jutalomjátékaival, Baráti játékának melegségével, Várjon Dénes finom és érzékeny közbeszólásaival. A művet követő ünneplést a művészek a Scherzo még izgalmasabb, még szellemesebb előadásával köszönték meg.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme
Időpont:  2017. április 19.