Nick Cave & The Bad Seeds: Skeleton Tree
2017.01.09.

„Kannibálnak kell lenni, aki felfalja saját életét, majd zenéjében kiköpi azt” - vallja mindmáig Nick Cave. ZENTAY NÓRA FANNI LEMEZKRITIKÁJA.

Nick Cave zenész, író, költő sokszor hangsúlyozta már, hogy számára az alkotói munka lényege a transzformáció, átváltozni egy fiktív karakterré, reflektálva groteszk fikcióira, halálos balladáira, sötét szerelmeire, a kegyelemtől elesett karaktereire, melyek egész életművét benépesítik. Ahogy régebben gondolta: „Először létrehozzuk a narratívát az életünkből, majd próbáljuk megtartani a történetet, mielőtt feloldódna a sötétségben.” A Nick Cave & The Bad Seeds új, tizenhatodik, Skeleton Tree című lemezéről Cave úgy nyilatkozott, hogy mára elvesztette hitét a narratívában, többé már nem képes koherens történetekben gondolkodni, és ez a mozzanat pontosan tetten érhető az új albumon. Azonban megmaradt az az alkotói attitűd, mely szerint számára a zeneszerzés egyszerre jelenti saját énjének elpusztítását és újrakonstruálását. „Kannibálnak kell lenni, aki felfalja saját életét, majd zenéjében kiköpi azt.”

Nick Cave @ The Bad Seeds
Nick Cave @ The Bad Seeds
Nehéz megmondani, hogy az új lemez hogyan illeszkedik ebbe az 1984-óta meghatározó, a szerzőre jellemző karakterisztikus stilisztikai és motívumrendszerrel átszőtt életműbe. Az album készültekor bekövetkezett tragédia, Cave tinédzser fiának tavalyi balesete és halála, megfoghatatlan teherként nehezedik a lemez zenei anyagára és szövegvilágára. Jelen album Cave munkásságának különálló univerzuma, amiben a dalszerzés és a lemez felvétele egy speciális gyászmunka részévé vált, melyet a hallgató is végigkövet dalról dalra.

A Nick Cave & The Bad Seeds új albumának zenei-szépirodalmi anyaga rendkívül intim benyomást kelt, és mindenféle konkrétságtól mentesen szól a veszteségről, a veszteség univerzális tapasztalatáról. Az új lemezen szereplő dalokban helyenként felvillannak az ismert cave-i fikciós világ jellegzetes képei, motívumai, de a dalok nem beszélnek el egy kerek narratívát, helyette inkább emlékmozaikok mozdulnak meg, múltbeli érzékletek, tárgyak, illatok, hangok, színek, látványok kezdenek fiktív életet élni. A dalszövegekben a veszteség apró momentumai kezdenek távolodni a valóságtól, mintha a szerző már nem lenne ura saját történetének, akár egy álomban, amiben valóság és képzelet darabkái irányíthatatlanul keverednek egymással.

A Skeleton Tree zenei anyaga rendkívül minimalista, lecsupaszított akár az album címében is szereplő csontvázfa. A kultikus együttes több mint 30 éves pályafutása alatt széles zenei skálát járt be, az igazi rebellis poszt-punktól az alternatív rockon keresztül néhány szentimentális vagy épp blues és gospel hatású pop dalig. Warren Ellis, aki 1996-ban csatlakozott az együtteshez, azóta meghatározó szerepet játszik abban, hogy a Bad Seeds zenéjébe újabb és újabb experimentális hangzásokat ültessen. Ellis alapvetően hegedűművész, de a legutóbbi lemezeken (beleértve a 2006-tól a The Bad Seeds side-projektjeként létező Grinderman albumokat is) érezhető volt az elektronikával való kísérletezés. Hol torzítókkal összekapcsolt elektromos mandolinnal és hegedűkkel, hol szintetizátorral, elektronikus hangkeverőkkel hoz létre egy jellegzetes atonális, ambient hangzásvilágot. Különösen az új lemezen nagyon jelentős, rendkívül érzékletes, zsigerileg ható ez a háttérben meghúzódó nyugtalanító zenei textúra. Azonban a szinte állandóan jelenlévő disszonáns hangzásvilágban mindig hangsúlyozódik egy-egy tiszta harmónia, a kettő folytonos egymásba úsztatása pedig vibráló, felkavaró zenei élményt teremt. Az album csupán 40 perces, de nyolc nehéz dal követi egymást, melyek Cave halk, visszafogott hangján egy, az egész albumon végighömpölygő személyes tudatfolyamot hoznak létre.

Nick Cave
Nick Cave
A lemezen szereplő első dal, a Jesus Alone kezdő soraival rögtön beszippantja a hallgatót Nick Cave nyugtalanító fikciós világába, melynek jellemző elemei az erőszakos születés és halál, kiszolgáltatottság, sebezhetőség, a természet szépségének és az emberi aljasság ellenpontozása, ember-állat motívumok, a zuhanás motívuma:
You fell from the sky/ Crash landed in a field/ Near the river Adur /Flowers spring from the ground/ Lambs burst from the wombs of their mothers”.

A disszonáns hangzásvilág, a torzított elektromos hegedű és a vijjogó szintetizátor repetitív áramlása, mintha a „varjúgyilkosok” végtelen körözését imitálná, akik most újra lecsapnak. A dalszövegben Cave rengeteg alakot vonultat fel (nőket, férfiakat, fiatalt és öregembert, drogfüggőt és afrikai orvost), akik bűnökkel küzdenek, mind céljukat vesztetten, valamiféle megváltásra várnak. Azonban Cave a karakterek köré nem alkot történetet, mint régebben, mintha szereplői már csak távoli emlékek lennének, ahogy talán ő maga is csak egy távoli emlék a teremtő fejében.

A következő dal, Rings of Saturn már teljesen kiszakad a mitikus cave-i tematikából és intim pillanatokat elevenít meg, rendkívül rezignált hangnemben. Újra minimalista szintetizátor hangszereléssel, lazán egymáshoz kapcsolható, jellegzetesen érzékszervi emlékek, erős vizuális képek villannak, melyek egy női alak köré csoportosulnak. A félálomszerű benyomásokat Cave a spoken word poetry stílusában beszéli el. Szürreális kép(zet)társítások kavarognak a hosszú dalszövegben: a lemenő nap, olajos fekete tinta, eső áztatta haj összekuszálódó képei folyamatosan a női testre utaló asszociációkban végződnek. A tehetetlen, buja hallucináció melankolikus, hitevesztett előadását az egyszerű, 4 akkord ismétlődéséből álló légies dallam hipnotikus erejűvé teszi.

A Nick Cave & The Bad Seeds zenéjében eddig is jellemző volt, hogy a szöveg vezette a zenét. A Skeleton Tree szinte összes dalában felborítja a zenei struktúrát Cave ritmust csak lazán követő, rímeket kevéssé ismerő, önálló és szabad szövegfolyama, amit hol suttogó, hol tétovázó, olykor hamis hangján ad elő. Az I Need You című számban a szavak ritmusa szinte sosem kerül teljesen szinkronba a zenével, Cave szövegmondása félrecsúszik, olykor a zene dallamától elszakadva vagy lemaradva külön utakra keveredik, elcsuklik, majd ismét visszatalál a harmóniához. Mintha egy hibás dal lenne, amit nem javítottak ki, és pontosan ezzel az esetlegességével, a hamis és elcsukló hanggal válik a hiány, a veszteség élménye szinte tapinthatóvá. Az I Need You a címében rejlő konkrét és már-már elcsépelt kijelentés ellenére egy bonyolult, többértelmű és nehezen meghatározható „love song”, amiben a veszteség összemosódik a szerelem siratásával.

Az Anthrocene című dalnál az előbbihez hasonló ritmusbeli széthúzásokkal és disszonanciával találkozunk. Két egymásnak nem megfelelő ritmus és dallam feszül egymásnak. Az egyik egy gyors ütemű, pergő, hullámzó, többnyire elektronikus hangzás (elektronika és dob) amivel egyidőben Cave lassú szövegfolyamát és melankolikus zongorakíséretét valóban úgy érezzük, mintha az árral szemben úszna. A békés és letisztult zongora akkordok hátterében állandóan ott mozog az ütős hangszerek el nem múló nyugtalanító, ingerült és zaklatott zörgése.

Többszöri meghallgatásra az elsőre össze nem tartozó zenei elemek, szekvenciák, az atonális hangzásból olykor előbukkanó tiszta dallamok felidézhetővé válnak. A lemez egységét erősítik a visszatérő „látványok” (nők sárga és piros ruhákban, kék szemű és alvó gyermekek, a természet erői, az ég és a tenger), visszatérő helyszínek (szupermarket), visszatérő színek (fekete, piros) és az egész albumot behálózó látszólag mindennapi, lényegtelen események, amelyek szürreális, álomszerű benyomásokká válnak.

A Skeleton Tree lemezfelvételéről készült egy fekete-fehér 3D-s dokumentumfilm is, One More Time With Feeling címen, melyet Cave közeli barátja, az ausztrál filmrendező, Andrew Dominik készített. A film eredetileg csak a számok felvételét tartalmazta volna, de a stúdiófelvételen és Cave otthonában állandóan jelen lévő kamera ennél sokkal többet volt képes megörökíteni. Az alkotók rendkívül visszafogott, de nagyon kreatív stilisztikai megoldásokkal dolgoztak, amit a 3D kimondottan erősít. A lemezen szereplő számok pontosan felépített és megkomponált klipekként élesen elkülönülnek a közéjük ékelt werk-pillanatok, beszélgetések, csendek egyvelegétől, ahol a kamera megtervezetlenül az élességet keresi, Cave a szavakat keresi, minden esetleges és mindenhol a gyász intim, feszült és nyugtalanító jelenléte érezhető. A dokumentumfilm így egy lassú transzformáción megy keresztül, a végére felzaklató, bensőséges emléket állítva Arthurnak, Nick Cave fiának.