Beszélgetés Benkó Bencével és Fábián Péterrel
2016.10.22.

A k2 színház az Újszínház helyett az ELTE-re költözött ebben az évadban. Itt, új bázisukon beszélgettem a Family Guy-ról, Ascher Tamásról, generációváltásról és frissen szerzett Junior Prima Díjáról Benkó Bencével és Fábián Péterrel. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

Revizor: Megkaptátok a Junior Prima Díjat. Megváltoztatott ez valamit? 

Fábián Péter: Semmi nem változott, de az jó, hogy a díjnak komoly sajtója és visszhangja van, és az elismerés hangsúlyozásával jobban tudjuk az előadásainkat promózni.

Benkó Bence: Igazából azért kaptuk, mert létrehoztuk és működtetjük a k2-t, nem mint rendezők. És azon gondolkodtunk, csak ezt nem mondtuk el a díjátadón a mikrofonba, hogy mennyire furcsa, hogy ma Magyarországon díjazzák azt, hogy egy független társulat működik, holott lehetne magától értetődő is.

FP: Nagyon sokat köszönhetünk Orlai Tibornak, mert fontos szerepet játszott abban, hogy ezt a díjat megkapjuk. Egyébként is sok mindenben támogat minket, és ebből semmi nem lett volna, ha nincs ekkora figyelemmel irántunk. Ő kezdeményezte a jelölésünket és Molnár Piroska.


R: Az ELTE-n van az új színházi bázisotok. Hogy kerültök ide?

BB: Darida Veronika egyetemi docens itt tanít az ELTE-n, és sok előadásunkra eljött, szeretett minket, közönségtalálkozónkon is részt vett mint moderátor, és próbált nekünk mindenhogyan segíteni. Egyszer felkeresett minket azzal az ötlettel, hogy van az egyetemen egy kihasználatlan helyiség, és szívesen kijárná, hogy ezt odaadják nekünk. És végül ideadták, ebben Kóczán András Imre, a Dékáni Hivatal vezetője is sokat segített. Cserébe azt kérték tőlünk, vegyünk részt az egyetem életében, a hallgatók oktatásában.

R: Ezt hogy fogjátok csinálni?

FP: Most indult a színháztudományi mesterképzés az egyetemen, és praktikusnak tűnt, ha itt működik egy kis társulat, akkor a hallgatók is jobban be tudnak kapcsolódni a színház gyakorlati részébe. Amúgy pedig próbálhatunk itt, és nagy előrelépés a csapat életében, hogy nem kell harcolni a próbateremért. Sokkal több időnk van így dolgozni, lehet, hogy jobbak lesznek az előadásaink is.

R: Vannak olyan színházi alkotók vagy előadások, amelyek hatással vannak a munkátokra?

FP: Nyilván Mohácsi Jánost utánozzuk, ez feltett szándékunk (nevet). Viccen kívül én azt tapasztalom, hogy nagyon sok minden ránk ragad. Sokszor mondják ránk, hogy Mohácsit utánozzuk, amiben annyi igazság van, hogy a szövegírás metódusa sokszor hasonló. Mert azt tényleg tőle lestük el, hogy próbán is alakul a szöveg, és ez továbbgöngyölíti akár a cselekményt is. Ugyanakkor a most készülő előadásunk, a Cájtstükk próbafolyamatában már a Kárpáti Pétertől ellesett improvizatív technikát fejlesztettük tovább. Próbálunk ellesni jó trükköket, fogásokat, és azokat a saját stílusunkhoz igazítani.

R: Vannak más, színházon kívüli inspirációk?

BB: Nagyon sokat inspirálódunk filmekből és sorozatokból. A csapaton belül poénkodni szoktunk vele, de sokszor előhozunk szuperhősös filmeket vagy a Family Guy dramaturgiáját.

FP: Az már bekerült a szaknyelvünkbe, hogy ezt most Family Guy-ból kéne megoldani.

R: Ha meg kellene fogalmaznotok, hogy a k2 milyen színházat csinál, akkor mit mondanátok?

FP: Magunkból indulunk ki, ami alapvetésnek tűnik, közhelynek, egyszerűnek, de igazából nem az. Azt akarjuk megkeresni, hogy mi az, ami egy adott anyagból minket tényleg érdekel.

BB: Nyilván kialakultak az évek alatt bizonyos stílusjegyek, de mindig úgy kezdődik a munka, hogy keresünk egy témát, és ahhoz találunk egy formát. Néha jönnek nézők, és azt mondják, hogy ez most nem volt k2-s, mert ők láttak tőlünk előadást előtte, és az másféle volt. Igazából az szándék nálunk, hogy próbáljunk egymástól nagyon különböző előadásokat csinálni. Szándékosan próbáljuk nem elővenni ugyanazokat a paneleket egy-egy előadásban.

R: Milyen ketten dolgozni? Gyakran összebalhéztok?

FP: Ezeket viszonylag diplomatikusan intézzük. Ritka, mikor azzal töltjük az időt, hogy összeveszünk valamin. Visszatérő vitáink vannak azért, például dramaturgiai kérdésekben: Bence jobban szereti elrejteni az információkat, én pedig szeretem, ha tiszták a játékszabályok…

R: Mondasz egy példát erre?

FP: A most készülő darab első jelenetén sokat törtük a fejünket, mert tele van patronokkal, fordulatokkal az előadás, amelyekről szeretnénk, ha minél nagyobbat szólnának, úgyhogy most azt kell megvitatnunk, hogy mi a jobb: ha ezeket később sütjük el, és addig vajon kitart-e a nézők érdeklődése, vagy ha az elején lefektetjük az alapokat. Az a kérdés, hogy Columbo-dramaturgia legyen vagy Poirot… 

BB: Sokszor pont az a jó, hogy el tudjuk egymást bizonytalanítani, és ebből születik meg a közös nevező. Igazából az egyetlen dolog, amin fenn szoktunk akadni, az a munkatempónk. Petya workaholic, én meg nem annyira.

R: Együtt írtok szöveget. Hogy működik ez? Felváltva írjátok?

FB: Sokkal jobb, mikor ketten ülünk a gép elé, mert akkor azonnal rálátunk mindketten az egészre, és a legkisebb részleteket is meg tudjuk vitatni. Kicsit egymás kritikusai is vagyunk rögtön, és már a rendezés folyamata is elindul szövegírás közben.

R: Csináltatok operettet, fantasyt, focis szurkolós előadást. Mi jön ezután?

BB: Ez az évadunk posztdramatikus lesz. A Cájtstükk is elég szövegközpontú előadás: az az alapgondolatunk, hogy a szereplők meséljenek, nem hagyományos értelemben vett jelenetek lesznek, hanem kicsit epikusabb szöveg születik. És amit Závada Péter ír a szkénés előadásunkra, az is hasonló lesz. Őt azért hívtuk írni, mert ki akarjuk próbálni, hogy milyen egy olyan szöveget rendezni, amit nem mi írtunk. Az előző évadban az ellenkezőjét csináltuk: meghívtuk rendezni Ascher Tamást, és abban az előadásban csak írókként voltunk jelen.

R: Milyen volt a közös munka Ascher Tamással? Hogyan egyeztettétek az eltérő színházi látásmódotokat és az egymástól különböző generációs tapasztalataitokat?


BB: Nagyon pozitív csalódás volt. Mi mindannyian meg voltunk ijedve attól, hogy úristen, most az Ascher Tamás jön hozzánk, ő pedig teljesen nyitott volt, és érdekelte, hogyan működik egy ilyen csapat, milyenek a körülményeink. Kifejezetten örült neki, amikor felkerestük, azonnal igent mondott, és nagyon gyorsan alkalmazkodott is hozzá, hogy a Jurányiban dolgozunk, kevés a pénz stb.

R: Közben pedig az Át az ingoványon című előadás maga is a generációváltásról szól, vagyis inkább annak a lehetetlenségéről. Mit gondoltok a magyar színházi életben a generációváltásról? 

FB: Nem véletlenül találtuk ki ezt a kissé provokatív gesztust, hogy beszéljen erről az előadás. Érdekes felállásnak tartottuk, hogy itt van az ország egyik legnagyobb rendezője, aki egy ikon, egy bölény, egy mamut, és itt vagyunk mi, akiknek a tojáshéj most kezd leesni a fenekéről. Tudtunk Tamással is őszintén beszélgetni erről, és ő is azt mondta, amit gondolunk, hogy már nagyon benne van a levegőben a generációváltás, már érik, és ezt az ő generációja is érzékeli.

R: Megnehezíti a generációváltást az ismert és elismert alkotók pozíciója?

BB: Látod, hogy minket is "mohácsiznak" folyamatosan. Megnehezíti a kibontakozást. Vannak idősebb színházi alkotók, akik kanonizálódnak, és van egy olyan korosztály – akár a színikritikában is -, akik rajtuk szocializálódtak. Emiatt van az állandó összehasonlítás, vagy esetenként számonkérés is.  De ez nem csak a mi problémánk. Például Kovács D. Dánielt Bodó Viktorhoz hasonlítják, ifj. Vidnyánszky Attilát Vidnyánszky Attilához. Szerintem izgalmasabb lenne, ha saját életművükön belül lehetne értékelni az egyes alkotókat.

FP: Van egy görcsös kényszer a kanonizálásra, és ez roppantmód frusztrálja az embert. Minél előbb be kell tenni valakit egy dobozba, mert akkor ki van pipálva, és tudjuk, hogy ő a "Mohácsi kettő", és el van intézve. Most direkt provokatívan és leegyszerűsítve mondom, de tényleg ezt érezzük, és ebből nehéz kitörni. Ráadásul úgy kitörni, hogy valóban nagyon sokat tanultunk az előttünk lévő generációtól, és hasznosítjuk is ezt a tudást.

R: Megpályáztátok az Újszínházat. Hittétek, hogy sikerül?

FP: Sokat beszélgettünk arról, hogyan kell ezt a pályázatot megírni. Öten pályáztunk, Hegymegi Mátéval, Hudi Lászlóval és Kárpáti Péterrel közösen, de az ötlet tőlünk jött, és a pályázat szövegét is zömmel mi írtuk. A többiek inkább a műsorpolitikában segítettek, ellenőriztek, javítgattak. Sokat vitatkoztunk azon Kárpáti Péterrel és Hudi Lászlóval, hogy milyen attitűddel írjuk meg: úgy, hogy biztosan nem sikerül, és ezért egy nagyon provokatív pályaművet adjunk be, vagy képzeljük el azt, hogy mi lenne, ha ez egy normális ország lenne, ahol tényleg van esélyünk, és valamelyest próbáljunk-e megfelelni a pályázati kiírásnak. Az utóbbi mellett döntöttünk.

BB: Az volt a lényeg, hogy ne írjunk egy unalmas kőszínházi pályázatot se és egy kiáltványt se, hanem a kettőt próbáljuk meg összemixelni, és tartsuk fenn azt az egy százalék lehetőséget, hogy mi van, ha sikerül.

R: A pályázatban egyrészt közösségi színházról beszéltek, másrészt a fiatalok színházáról. Hogy működik egy közösségi színház?

FP: A legfőbb gondolat az volt, hogy ne csak színház legyen az Újszínház, hanem közösségi tér, ahol a társművészetek is megjelennek, és ahol az előadás előtt és után is együtt lehet lenni, ahol a játszók találkoznak a nézőkkel. Hogy ne tartsuk meg ezt a megkövesedett rutint, hogy a nézőtér és a színpad között van egy drótkerítés, amin tilos átmászni, hanem ezt lebontva próbáljunk meg közvetlen kommunikációt kezdeményezni.

BB: Azt akartuk ezzel a kapunyitással elérni, hogy legyen kommunikáció a nézőinkkel, hogy mondják el, mi érdekli őket. Ne csak mi gyártsunk arról előadásokat, hogy velünk mi van, hanem hogy elinduljon egy párbeszéd, és oda-vissza hassunk egymásra. Sok olyan ajánlatunk volt a pályázatban, hogy a nézők hogyan tudnák befolyásolni egy-egy előadás létrejöttét.

FP: Szokták mondani, hogy a mai fiatalokat már úgysem érdekli a színház, mert ott a Facebook, az internet meg a sorozatok. De közben, ha jó színházat csinál valaki, az érdekes, és pont ezért kellenek az új hangok.
 
Szerző: Puskás Panni