Oravecz Imre: Ondrok gödre
2016.10.16.

Harmadik, javított kiadásánál jár Oravecz Imre monumentális regénysorozatának, új, összefoglaló címén A rög gyermekeinek első darabja, az Ondrok gödre, amit többrétegűsége és ma is aktuális vonatkozásai miatt érdemes újra és újra elővenni. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.

Az először 2007-ben, akkor még a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent regény komoly kritikai figyelmet kapott, és a negatív vagy visszafogottabb véleményekkel együtt is kedvező volt a recepciója. A könyv a költőként ismert és elismert Oravecz Imre első regénye volt; témái, a szülőfalu és a család, a paraszti lét mindennapjai azonban megjelentek korábbi versesköteteiben, legmarkánsabban a Halászóemberben (alcíme, a Szajla – Töredékek egy faluregényhez több mint árulkodó), vagy az Egy hegy megy című esszékötetében. De az írás motivációit tekintve előzmény A hopik könyve is: az éppen Amerikában élő költőt az indián törzzsel való találkozás ösztönözte arra, hogy később visszakanyarodjon saját gyökereihez.

Nem szokás kiemelni a könyv egzisztencialista jellegére, a falu-, paraszt- és családregény mivoltára, a móriczi vagy illyési hagyománytól való eltávolodására fókuszáló kritikákban, hogy a regényfolyam kivándorlói tulajdonképpen bevándorlók leszármazottai. Oravecz, bár faluja bemutatását messziről indítja, a családtörténetben nem megy vissza egészen a honfoglalásig, megemlíti viszont, hogy Szajla – mint a legtöbb magyar falu a tatárjárás, a törökdúlás vagy a Rákóczi-szabadságharc következtében – többször elnéptelenedett, és legutóbb a 18. század közepén kellett újra benépesíteni. Igaz, a telepesek többnyire az országhatáron belülről, felvidéki vármegyékből érkeztek, belső migrációról van tehát szó, mégis idegen helyre érkeztek, és valami okból el kellett hagyniuk régi otthonukat.

Arról nem is beszélve, hogy a magyarok mellett jöttek szlovákok is, noha szinte azonnal elmagyarosodtak, néhány nemzedéken belül elvesztették nyelvüket, és csak nevük szlávos csengése emlékeztet származásukra. Ilyen név a Javelovszki, a Jezapko, a Králik, a Sztancsik, a Vahalcsik vagy a Zvara, de ha már itt tartunk, a szerző neve is, amelynek tükörfordítása a regénybeli Árvai. Az idegenség másik dimenziója a gének keveredésének tréfája. A főszereplő Árvaiak küllemükkel, egy-egy tulajdonságukkal elütnek szüleiktől, nagyszüleiktől: az egyik magas és vékony, a másik alacsony és „sűrű”, akad köztük fekete, barna, szőke és vörös, szófogadó és lázadó. Némelyikük vonásaiban olyan távoli ősök is visszaköszönnek, akikről az élőknek már nincs személyes emléke. „A természet egy fajon belül is változatosságra törekszik, ezt teszi a Homo sapiensszel is” – írja Oravecz.

A Szajlára érkező telepesek megszokták, megszerették a tájat, a völgyet, benne a falut és Ondrok gödrét. A regény szereplői, a telepesek leszármazottai már olyan világban élnek, ahol – lévén önellátó parasztok – mindenük megvan, és számukra nemcsak a távoli Pestre, de még Egerbe vagy Miskolca utazni is kaland, sőt még a szomszédos falu kocsmájába sem szívesen teszik be a lábukat, mert „könnyen megbicskázzák az embert, ha másfalusi”. Nekik Szajla az univerzum közepe, akárcsak a Száz év magány szereplőinek Macondo, csak itt éppen a mágikus realizmus elemei hiányoznak.

A szerző Szajlán született, és bár a könyv elején jelzi, hogy kitalált alakokkal és történetekkel dolgozik, tudható, hogy az Árvai-családot a sajátjáról mintázta. A regény komoly háttértudásról árulkodik, végig a realitás talaján áll, és tetten érhető a komplexitásra való törekvése is. Nemcsak az Árvai-família (a könyvben Árvai-had) eredetét és történetét ismerteti, hanem földrajzi és történelmi kontextusba is helyezi a családtörténetet. Az első mondat („Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában.”) előrevetíti az esszébe hajló, sőt lexikonszerű elemekkel tűzdelt folytatást. A könyv részletesen mutatja be a falu körüli határrészeket, hegyeket, dűlőket, réteket és erdőket, bevezet a falusi gazdálkodás rejtelmeibe, annak fejlődésébe (és hanyatlásába), plasztikusan ábrázolja a paraszti lét mindennapjait. A mindentudó elbeszélő egyszerű mondatokkal, szenvtelenül, mégis szuggesztív erővel mesél születésről és halálról, szerelemről és testiségtől, és nem spórol az olyan naturalisztikus részletekkel sem, mint egy-egy haláltusa vagy szerelmi jelenet.

Árvai János módos gazda, családja a polgárosodás útjára lép. Az örökölt terület mellé újabb földdarabokat szerez, ráadásul újításokat vezet be, kétnyomásos földművelést alkalmaz, vetőgépet, gőzcséplőt vásárol, ezek pedig legalább annyira fontos, ha nem fontosabb változások, mint napjainkban az okostelefon elterjedése. Az újítások nem mindig nyerik el édesapja, idősebb János egykori jobbágy és ’48-as huszár tetszését, de a regény középpontjában János és fia, István konfliktusa áll. István már egy újabb kor szülötte, és bár ő is szorgalmas és ügyes kezű, szépirodalmat is olvas, és elvágyódik a faluból. Az igazi generációs szakadék tehát a nyomasztóan erős apafigura és fiának nemzedéke között húzódik. A fiú egyébként sem jön ki zsarnokoskodó apjával, aki soha nem dicséri, és gyakran kezet is emel rá. István továbbtanulna, az apja nem engedni, és nem tetszik neki az sem, hogy felnőve, időközben szintén családapává válva gyári munkásnak áll.

Az meg pláne nem, hogy a falut és a rokonságot is érintő kivándorláshullámot meglovagolva elindul Amerikába. A 19. század második felében járunk, túl vagyunk a ’48-49-es szabadságharc leverésén és a ’67-es kiegyezésen, a magyarok „megtagadták” Kossuthot, és „lepaktáltak” az osztrákokkal. Megtörtént a jobbágyfelszabadítás, a gazdák a kapitalizmus, a szabad verseny előnyeit és árnyoldalait is megtapasztalják. A hosszú leíró részeket, a szereplők belső monológjait és a lassan csordogáló cselekményt egy-egy párbeszéd frissíti fel, a család férfitagjai, a sógorok, a pap vagy a tanító olykor politizálnak, ezek a dialógusok pedig sokat elárulnak a – természetesen korántsem egységes – korszellemről.

Akármennyire is nehéz természetű és konzervatív, János mégis a nemzetiségek és az osztályok teljes egyenlőségének híve, noha nem szívesen osztana földet a nincsteleneknek, és nem örülne, ha a nőkre is kiterjesztenék a választójogot. A pap nála is vaskalaposabb, és hiába kacsingatnak sokan Amerika felé, ő nem hisz a tengerentúli demokráciában és jólétben: „Amerika, az más. Az nem rendes nemzet, az csak egy szedett-vedett, összevissza nép, mindenféle otthontalan csavargók, szélhámosok gyülekezete, akik hátat fordítottak a hazájuknak, és a világ minden tájáról odamentek, mert azt hitték, ott kolbászból van a kerítés is. Meg ott mórok, négerek is vannak, akik nem is isten teremtményei, mert az Úr csak fehér embert teremtett.”

Szintén a paptól származnak a kivándorlást leginkább elítélő, szélsőséges gondolatok: „…nem az a fő gond, hogy ott könnyebben, gyorsabban megy a szerzés, vagy hogy nem marad itthon munkaerő, hanem az, hogy meggyengül a nemzet, elfogy a magyarság. Bánja a csuda, ha elmegy a tót, az oláh, a rutén meg a többi idegen elem, legalább nem rontják tovább a levegőt, nem áskálódnak itt ellenünk, legalább tisztulunk, de a tulajdon véreink hagynak itt bennünket, fordítanak hátat a drága hazának, és munkájuk verejtékével más országot, más népeket gyarapítanak. És az már nagy baj, nagyon nagy baj.” De a falu elhagyása sok esetben szükségszerű: nincs még családtervezés vagy születésszabályozás, és ha a tizenöt gyerekből tíz életben marad, és legalább a fele fiú, akkor is szétaprózódik a birtok, veszélybe kerül a fiatalok megélhetése.

János, bár tisztában van fiai nehéz helyzetével, később a paphoz hasonló hangot üt meg az elvándorlással kapcsolatban: „Ez a törvény, a mi törvényünk. Az ember maradjon ott, ahol született, nevelkedett, ahol felnőtt, ahova a Jóisten teremtette. Ahol otthon van, ahol ismerik, és ő is ismer mindenkit, mindent. Földet, időjárást, határt, hegyet, völgyet, erdőt, utat, vizet, madarat, bogarat, növényt, még a leghaszontalanabb útszéli gazt is. Ne menjen máshova, ne izgágáskodjon, ne kódorogjon, ne csámborogjon. Maradjon a seggén, üljön meg, keresse, találja meg a boldogulását ott, ahol az apja, a nagyapja, annak a nagyapja meg a többiek. Csinálja azt, amit az ősei, ami bevált. Ne fogjon másba, ne akarjon mást, aztán főként nem máshol, pláne nem külföldön. Ha rajtam múlt volna, soha ki nem mozdultam volna Szajláról, még a szomszéd faluba se mentem volna át soha.”

Az utolsó fejezet kissé apokaliptikus. István a marasztalás ellenére feleségével és két gyerekével elindul Amerika felé. De nemcsak ők: a kivándorlás milliós nagyságrendű volt, a maradók számára valóban ijesztő mértékű és sok szempontból aggasztó lehetett, mivel többnyire éppen a fiatal, tanult és vállalkozó szellemű fiatalok mentek el, a szülők pedig nem tudhatták, viszontlátják-e valaha gyerekeiket. Az elmenők is joggal félhettek attól, hogy nem találják meg számításaikat, hogy nem tudnak beilleszkedni, és nem lehettek biztosak benne, élnek-e még a szüleik, amikor visszatérnek. Vagy egyáltalán visszatérnek-e valaha. Ha méreteiben nem is ennyire drámai napjaink kivándorláshulláma, és ha az internet segítségével könnyebb is tartani a kapcsolatot, a problémák egy része ma is aktuális.

Oravecz, aki maga is többször disszidált és hazatért, nem tesz igazságot. Az okok, érvek mellett felsorakoztatja az ellenérveket is. Az eltűnőben lévő paraszti életformát sem idealizálja vagy romantizálja, még ha érezhető is elkötelezettsége és szeretete a szülőföld, a szűkebb pátria, a falusi és családi mikrokörnyezet iránt. Nyugtalanító a vonatok és hajók nyugat felé indulása is, viszont idősebb János (rém)álma, a végén a Sátán megjelenésével mintha nem is álom, inkább látomás, vízió lenne. Az öreg a falu felett repül, és elhagyott földeket lát, meg városias öltözetű embereket a portájukon: „…senki nem akar paraszt lenni. Belefáradtak, megunták, lemondtak róla, odahagyták, hátat fordítottak neki. Mindenki úr szeretne lenni. És talán igazuk is van, nehéz a paraszti munka, kegyetlenül nehéz meg piszkos. De ez lesz a vesztük.”

A szöveg ezernyi rétege közül az egyik legfontosabb a mindennapoknak, az évszakok változásának, az idő múlásának ábrázolása. Nemcsak a fontos események, az ünnepek kapnak hangsúlyt, hanem a hétköznapok is. A látszólag jelentéktelen részletek járulnak hozzá leginkább az atmoszférateremtéshez, nélkülük nem lenne teljes a parasztember univerzuma, de még az egyes fejezetek aránytalanságai is szándékosnak tűnnek: Oravecz az olvasó türelmét próbára téve tizenöt oldalon keresztül tárgyalja, ahogy a fiú gombát szed az erdőben nagyanyjával, később pedig egy feleakkora terjedelmű fejezetbe sűríti István és Anna eljegyzését, István katonáskodását, illetve a leszerelést követő lagzit.

Látjuk, hogy a parasztember kemény, olykor durva, de sokszor szemérmes is. Hogy a családfő, János az istállóban, az állatok közelében alszik. Hogy a fiúgyermeket értékesebbnek tartja, mint a lányt, hiszen munkára fogható, és a nevét is továbbviszi. Hogy önfertőzésnek és bűnnek fogja fel az önkielégítést. Vagy, hogy az asszony (János felesége, Teréz, vagy István kedvese, Anna), ha vissza is fogja néha, mindenben segíti, szolgálja az urát. Látjuk, ahogy a még gyermek István világgá megy, ahogy meglesi meztelen édesanyját, ahogy varjúfiókákat gyilkol öccsével, vagy éppen egy akasztott embert talál egy cseresznyefán. Hiába él szinte tökéletes harmóniában a természettel a 19. század falusi embere, látjuk szorongásait, traumáit, bezártságát, magányát, elvágyódását is.

Túl azon, hogy a szakma remekműnek, de legalábbis fontosnak, jelentős vállalkozásnak tartja, az olvasót pedig fogva tartja és napokig nem ereszti, az Ondrok gödrét az újabb kiadás mellett akár a napjainkban gyakran hangoztatott generációs különbségek, akár az utóbbi évek ki- és bevándorláshullámai miatt is érdemes elővenni, el- vagy újraolvasni. Bár az igazi kivándorlásregény a második rész, a Kaliforniai fürj, az előzmények ezen a közel négyszáz oldalon keresendők.
Író:  Oravecz Imre
Cím:  Ondrok gödre
Kiadó:  Magvető Kiadó
Kiadás éve:  2016
Oldalszám:  392 oldal
Ár:  3990 Ft.