Világszám, világszám, itt a néger, aki embereket eszik – így ismerjük meg a sorsával látszólagos szellemességel kibékült Rafael Padillát, a szép szál fekete férfit, aki illegálisan él a XIX. század végén, Franciaországban. Esténként az olcsó vándorcirkusz poros porondján ijesztgeti a vidéki népeket, napközben pedig nyilván arra gondol, lehetne neki rosszabb is. No meg ki is mondja kedélyesen.
Már ekkor is feltűnhet, Roschdy Zem mennyire óvatosan bánik a drámával, sokkal inkább azon igyekszik, hogy a nem véletlenül közönségkedvenc Omar Sy a lehető legjobban érezze magát a szerepben – s mint általában, ez a felkent felszabadultság most is azt eredményezi, hogy nem a karakterrel, azaz Padillával ismerkedünk mi igazán, hanem ismét csak Sy vonzerejének hódolunk, illetve azt élvezzük, hogy őt nézhetjük. Nem rossz elfoglaltság persze, remek színész ez az ember, ráadásul, mint sokszor, Sy most is kapott kiváló partnert, hisz a cirkuszi álkannibálból bizonyos Footit csinált nagymenő, legendás bohócot, akit a svájci születésű James Thierrée alakít, egészen kiválóan. Sőt, azt kell mondjam, ennek a filmnek Thierrée az igazi kincse: nem csak cirkuszi tapasztalata miatt ő az, aki miatt valamennyire súlya is lesz a Csokoládénak, bár mindent azért ő se tud elintézni.
 Jelenetek a filmből |
Padillából tehát csakhamar Csokoládé lesz, s ők ketten Footittal nem csak – ha hinni lehet a sztorinak – a cirkusztöri első bohócduóját adományozzák a nagyvilágnak, de bizony Padilla személyében ugye az első fekete bőrű művész is bemutatkozott Párizsban. Innentől akár úgy is tekinthetnénk a filmre, mint E. L. Doctorow Ragtime című regényének kevéssé epikus, azaz kevesebbel is beérő, a valóságból építkező változatára, ám egyrészt Roschdy Zem hol van Milos Formanhoz képest, másfelől meg ameddigre eljutunk a nagyváros nagy cirkuszába, már látjuk, miféle mozi lesz ebből: olyan, amely nagyon akar valamit mondani, de mégse képes megfogalmazni igazán érvényesen azt, ezért hát bebújik a fölkínálkozó klisék mögé – de legtöbbször úgy érzi, még arra sincs feltétlenül szüksége, mert eléggé szélesek Omar Sy vállai.
S hát tényleg minden ott van a képen, még a Sy-n kívüli képen is, a csodásan felfestett miliőben, s ott van minden egyes seggbe rúgásban, amivel Footit megkergeti a porondon Csokoládét. Nem kéne ide sok, hogy kimondás nélkül is megmutassa magát, akár a történet elején is a lényeg: e két tehetség barátsága a kezdetektől fogva, végérvényesen, tragikusan: megmérgezett. Footit, a fehér, majdnem elfeledett bohóc tragédiája éppen az, hogy egy titka miatt hiába kitaszítottja ő is a társadalomnak, sosem tudott volna igazán jó barátja lenni Padillának. Színpadi kettősük alapkoncepciója zárta őket láthatatlan kelepcébe.
Zem nem tudja igazán szépen, ízlésesen érzékeltetni azt, ami eleve elrendeltetett, ezért hát hagyja, hogy Omar Sy Csokoládéja kifussa magát, majd lejtmenetbe váltson – pontosabban, adja neki a kosztümöt és mutatja neki a kulisszát, hogy Padilla ráébredhessen arra, amit egyébként a szíve mélyén ő is tud, mindenki tud körülötte. Hogy nem lehet ő abban a korban több puccosan felöltözött, tehetséges négernél. A ráébredést hangsúlyozván azért kapunk pár flashbacket is, no meg egy teljesen felesleges mellékszereplőt, aki egyfajta jelenésként igyekszik Padillát rendbe tenni, pontosabban rávezetni az öntudatos, igen veszélyes útra.
 A képek forrása: MAFAB |
Különös élmény ez a film, mert nézzük, nézzük, s ugyanúgy jól szórakozunk rajta, mint amennyire jól mulat a közönség Csokoládén, hiszen neki is, s az ő történetét megelevenítő színészeknek, illetve az egész stábnak is vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy tényleg ne unatkozzunk: hogy nézzünk valami sok pénzből készített francia semmiséget, fontos üzenettel. Ami, mármint az üzenet, bármennyire is szeretnénk, ha az lenne, nem poros, nem régi, nem idejétmúlt.
Csak közben meg ugye hát valamikor csak az arcunkra kéne fagynia a mosolynak – de erre hiába várnánk, hiszen amikor a Csokoládé megrendítő szeretne lenni, akkor is csak szájbarágós melodrámázásra futja neki, s nagyon kevés olyan jelenettel tud csak szolgálni, ahol tényleg meg tud fagyni a levegő. Az egyik ilyen az a pillanat, amikor Padilla Othellóként döbben rá a színházban, hogy nem ő lesz az, aki megváltozatja a világot. Mert ő az, aki nem lehet még ennek a világnak a része.
Ilyen momentum kellett volna még több. Sokkal, de sokkal több.