Réz Pál: Bokáig pezsgőben
2015.10.29.

Réz Pál életútinterjújában sok szó esik az emlékezés természetéről, így a recenzens is kezdheti valami ilyesmivel: olvasás közben ugyanazt az intellektuális mámort érezte, mint ami bő 20 éve e „hangos memoár” sugárzásakor a rádióhoz vonta. Az emlékek nem hazudnak. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Egy tevékeny literátorélet fanyar-okos sommája, a huszadik századi magyar irodalomtörténet valóságos panoptikuma, megrázóan és egyszersmind meghatóan őszinte özvegyi vallomás egy nagy párkapcsolatról, az öregedés mentális folyamatának kíméletlenül nyílt feltárása, valamint az anekdota, sőt a sztori műfajának diadalmas rehabilitációja: Réz Pál és Parti Nagy Lajos végre könyvvé alakult hajdani beszélgetéssorozata csupa olyasmit kínál az olvasó számára, ami egyenként is bőven elegendő lehetne egy kötet jelentékenységének biztosítására. Ám Réz Pál magnóra felmondott visszaemlékezéseinek épp abban rejlik különleges vonzereje, s hadd mondjuk így, csodája, hogy mindezek a fentebb elősorolt aspektusok egyetlen ember történeteiből, vallomásaiból és – nem utolsósorban – remek svádájú dumájából jutnak elénk, egyszerre lenyűgözve és önvizsgálatra késztetve mindőnket. Merthogy a személyiség gazdagsága, az őszinteség és a homlokzatőrzés technikájának megejtő bájú dialektikája bizony a saját életünket, gyarlóságunkat vagy ringy-rongy ócskaságunkat is az eszünkbe juttathatja, s ilyesformán ez az interjúkötet a valódi nagy irodalom legfontosabb, ha épp nem az egyetlenegy igazi kérdését feszegeti: hogyan kellene élnünk?

Hogy a fenti mirákulum a huszadik századi magyar irodalomtörténet legközepéből, az Eötvös Kollégium, a Szépirodalmi Könyvkiadó, s azután persze a jelen pereméig elvirágzó Holmi közegéből való, s e kisvilágokról mesél, az persze ugyancsak nem mellékes. „Érdekes ez?” – teszi fel olykor a kérdést egy-egy történet elmesélése után – önironikusan mórikálva – Réz Pál, s ahogy Parti Nagy, úgy az olvasó is kizárólag csak megerősítően válaszolhat: Réz remekül kimunkált, de mindig életesnek megmaradó történetei hallatlanul érdekesek. Legyen szó akár Déry és Örkény közös regényírói vállalkozásának kudarcáról, a csodált-irigyelt báty, Réz Ádám angol lordi modoráról, Illés Endre könyvkiadói manipulációs technikáiról, vagy éppen arról, ahogy az egykori kedves Böhönye, Csurka István elsírta magát Zelk Zoltán kórházi (és halálos) ágyától távozóban: Réz történetei mindig ülnek. Egyetlen jelenetbe, egy ránézésre szinte semmiségnek tűnő történetkébe belesűríteni hol egy portrét, hol egy egész korszak szellemi alapmagatartását, ez olyasfajta készség, amely a Réz által csodált és magyarra fordított Saint-Simon herceg legnagyobb írói erősségét idézi. Csakhogy Réz tintája sosem oly fekete, mint az emlékírás rosszhiszemű zsenijéé – s ez nagyon fontos különbség.

Csurka nevének említése újra elénk hozza Réz Pál „hangos memoárjának” legegyedibb vonását: az önmagával szemben elégedetlen, az emberi szemérmet is háttérbe szorítóan őszinte visszaemlékezői hangot. Réz jól poentíroz, de sosem kerekíti le az éles sarkokat, az életbe belevágó éleket, az önmaga számára is feldolgozandó életproblémákat. Csurka esetében egy pajtás és barát abszurd eltávolodása, politikai ámokfutása, az öngyilkossá lett történész, Szűcs Jenő esetében a barát vaksága és ebből származó felelőssége jelent nyilvánvaló és be nem végzett feladatot az emlékező számára. S itt említendő Réz Pál életének legfontosabb kapcsolata, a korán elhunyt feleség, Pallos Klára neve, akinek elvesztése a személyes tragédia feldolgozhatatlanságának tudatával, s egyúttal az emlékőrzés és emlékidézés immár mindhalálig gyakorolandó feladatával tette az özvegy számára mellékessé saját nyilvános életét, tevékenységét. Ennek a folyamatnak, az életből való szerelmes kiemlékezésnek a megvallása bizonnyal a kötet legmegrendítőbb, legszebb, s talán egyszersmind a legfontosabb vonulata, amely újra csak a saját életünk felé fordítja figyelmünket.

A Magvető remekül választott, amikor e rég készen várakozó (bár egy 2015-ös beszélgetéssel tovább gazdagított) életútinterjúval indította újra a Tények és tanúk sorozatát. Abban a hajdani sorozatban a nagy idők néhány hamis tanúja is megszólalt, s így már csak ennél is mértékadóbbá válhat most Réz Pál őszintesége: magasra került a mérce, s csak akadjon még olyan visszaemlékező, aki kiállja majd az összehasonlítást a sorozatindító kötet vallójával. Parti Nagy Lajos empátiája és tájékozottsága persze nem maradhat méltatás nélkül, elvégre a fiatalabb barát mindvégig okos és alázatot tanúsító játszótársa volt Réz Pálnak beszélgetéseik során. Kijár a dicséret a kötet kiállításáért, a hozzáadott értéket képviselő rengeteg fotóért, s persze a névmutatóért is. Kár, hogy az emlékíró Saint-Simon herceg neve és alapadatai helyett az utópista szocialista Saint-Simon neve, születési és halálozási évszáma szerepel a névmutatóban. De az is igaz, hogy ez a kis szeplő még akkor sem árthat meg egy könyvnek, ha annak főszereplője a legnagyobb élő magyar szerkesztő, lektor és hivatásos olvasó, a 85 esztendős Réz Pál.
Kiadó:  Magvető
Kiadás éve:  2015
Terjedelem:  370 oldal
Ár:  3490 Ft