CHAGALL SZÁRNYÁN

Marc Chagall és Ámos Imre / Magyar Nemzeti Galéria
2013.12.08.

Az ikertárlat megtekintése ambivalens érzéseket idéz elő: egyrészt ott a jogos büszkeség a magyar művészt illetően, hogy van nekünk és most sokunkhoz szólhat e megcsonkított életmű, másrészt valami unfairség utóíze is a torkunkon akad, hisz Chagall mellé nehéz teher kiáll(íta)ni. VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.

Marc Chagall Élet, 1964
Marc Chagall Élet, 1964
A Magyar Nemzeti Galériában szeptember közepén nyílt Chagall-kiállítás valószínűleg az idei év legjelentősebb tárlata Magyarországon. Több mint hatvan kép, köztük sok jelentős, csodálatos darab került kiállításra, számos magángyűjtőtől származó kuriózummal. A tárlat részben azonos a Párizsban pár hónapja zárt Chagall háború és béke között című kiállítással, amelynek a Musée de Luxembourg adott helyet. Budapestre kevesebb kép jutott el (elsősorban biztosítási okok, illetve a gyűjteményekből való túl hosszúra nyúló távollét miatt), ám kárpótlásképpen a magyar kiállítás szenzációja lett az Élet (1964) című festmény. Ez a hatalmas mérete miatt egy teljes falat igénylő kép még sose hagyta el Franciaországot, sőt az említett párizsi kiállításon sem szerepelt, az ottani kiállító tér adottságai ugyanis nem tették ezt lehetővé.  

 
Marc Chagall Önarckép a ház előtt, 1914
Marc Chagall Önarckép a ház előtt, 1914
A budapesti sajtótájékoztatón elhangzott háttérinformációk szerint a francia kurátorok a sürgető idő miatt némi aggódással szemlélték a régi Ludwig Múzeum helyszínén zajló munkálatokat.  A végeredmény aztán több mint meggyőző, sőt szerintük a francia helyszínnél korszerűbb lett: a Magyar Nemzeti Galéria északi szárnya újragondolt, szocreál elemeitől megszabadított nívós kiállítótérré vált, amely méltó Marc Chagallhoz és méltó Ámos Imréhez, akinek – a magyar szakmai döntéshozók merész, büszke lépéseként – társkiállítóként most szintén megcsodálhatjuk a képeit.

A Chagall - Háború és béke között című kiállítás négy nagy kronológiai egységből épül fel. A művész tartózkodásának főbb állomásai adják meg a tárlat ritmusát: Oroszország, Párizs, az Egyesült Államok, majd ismét Franciaország. Lényegre törő kísérő szöveggel, helyenként egy-egy idézettel egészülve ki, nincs túlmagyarázás, főként a látvány van, aminek mérhetetlen öröm adózni. 

Egy magántulajdonban lévő klasszikus önarckép 1914-ből (Önarckép a ház előtt), a vityebszki gyökerek, a Bellával megélt szerelmi idill, majd az első világháborút dokumentáló rajzsorozat a legelső, Oroszországhoz köthető egység darabjai. Ebből a sorozatból az egyik legszebb kép az 1916-os Bella és Ida az ablaknál. A türkiz szobabelsőben a festő hitvese, Bella, immár ifjú anyaként, gondoskodóan tartja a karjában a pólyás kisdedet. Mögöttük egy játékosan jobbra lejtő ablak, amelyen át messzire látni, ám e külvilág ferde: a szépségével együtt is illékony, bizonytalan, akár egy félrecsúszott képkeret a falon. A családi idill valós, megfogható boldogság- és ihletforrás a fiatal festő számára. 

Marc Chagall A tánc, 1950-1952
Marc Chagall A tánc, 1950-1952
Az orosz-francia mesternél a naiv gyermeki látás és a szürrealista asszociációk kubista elemekkel ötvöződnek. Chagall a szürrealistáktól eltérően azonban tudatos álmodozó, álomvilága a művészi szubjektivitás kifejeződése, ezt André Breton „mágikus univerzumnak” nevezi. A festő visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a szürnaturalista kifejezést eredetileg Chagall munkáinak jellemzéseként Guillaume Appolinaire barátja mondta ki rá a La Ruche-ben (Kaptár). Utóbb, a gördülékenyebb kiejtés miatt a szürnaturalizmusból szürrealizmus lett.  A La Ruche pedig egy ma is létező műteremegyüttes Dél-Párizsban, amely a hatvanas években részben Chagallnak köszönhetően menekült meg a bontástól. Ide érkezett az első négy éves párizsi tartózkodása idejének kezdetén 1910-ben, itt szívta magába a francia főváros avantgárd levegőjét, innen látta a közeli vágóhídra naponta menetelő teheneket, képeinek visszatérő antropomorf lelkeit. 

Chagall olajfestményei jellemzően telítettek, gazdagon belakják a vásznait a színek, a formák, a hősök: állat, ember – és ezek hibridje - , a zsákkal bolygó zsidó, a rabbi, az angyal, Krisztus, Vityebszk utcái, majd Párizs szimbólumai, és oly gyakran maga Chagall. Amolyan részletgazdag túlfűtöttség jellemzi őket. Ugyanakkor a csodát meg tudja ismételni a néhány letisztult vonalból készült puritán, gyakran kevés színnel operáló, vagy azt teljesen mellőző rajzain, irodalmi illusztrációin is. A most kiállított képek közül az 1914-es háborús sorozat az 1910 és 1914 közötti első párizsi tartózkodása idején elmélyült grafikai tudásának a bizonyítékai. Ide sorolhatóak a csodálatos La Fontaine-illusztrációk (1926-1927) is.

Ámos Imre Háború, 1938
Ámos Imre Háború, 1938
A második és negyedik, egyben záró stációja a kiállításnak Franciaország. Ide ékelődik be az amerikai emigráció a második világháború idején, mely időszak képeiben gyakran a keresztény ikonográfia a judaizmus eszköz- és fogalomtárával kapcsolódik össze. Kissé sötétedik egyúttal a színek tónusa az Európát és saját népét ért veszélyeztetettség miatt (pl. A vörös ló, Kék táj).

Chagall életében Vityebszk az örök visszatérő helyszín, de Franciaország lesz az otthona. Élete két legfontosabb állomásának összefonódásairól egy 1967-ben készült interjúban így vall: „Számomra a hely, a város, ahol születtem, akárcsak most Franciaország, egy színes dolog. Egy festmény. Egy nyersanyag, amellyel operálunk. És nem tudom jól kifejezni magam, de most, hogy messze vagyok a szülővárosomtól – 50-60 éve immár – a mienk ez a szín, összemosódott Franciaországgal, Párizzsal. Egy szín: egy kék, egy zöld, egy rózsaszín. Ezek amolyan rendetlen összefonódások: ez Vityebszk és ez Franciaország. Ebből a szempontból mindig ott vagyok, és mindig itt vagyok, és mindenütt jelen vagyok. És mindenütt, főként Franciaországban és Vityebszkben. Azt szeretném mondani, hogy ez ad színeket, ez adja a festményeket. Ebből a szempontból, ha lehet így fogalmazni, hű vagyok a gyökerekhez.” (az INA tulajdonát képező francia nyelvű interjú itt érhető el a 2. perctől kezdődően)

A kiállítás legelbűvölőbb képe mégsem az Élet, hanem egy közepes méretű, álomittas világot idéző Kakasháton című festmény 1928-ból. A madridi Thyssen-Bornemisza gyűjteményből való festmény színvilága, kifinomult ecsetkezelése, már-már kezünkkel tapintható bársonyos melegsége révén valami kimondhatatlan, misztikus költőiségnek leszünk a részesei. A kép egy hatalmas kakason ülő, azt szorosan átkaroló fiatal nőt ábrázol, aki Bellára, a művész feleségére hasonlít. A nő odaadóan, gyöngéden simul hozzá a kakas képében testet öltött kedveséhez. E szürreális pár, a balzsamos textúra, a tavon csónakázó szerelmesekkel a háttérben Szent-Iván éjszakáját idézik meg (amelyhez a művész utóbb készített is illusztrációkat). 

Ámos Imre Sötét idők VIII.(Emberpár apokalipszisben), 1941
Ámos Imre Sötét idők VIII.(Emberpár apokalipszisben), 1941
Úgy tartják, hogy Chagallnál a négy alapelemből csupán a levegő van jelen a képein. Valóban, nála a történetek a légben játszódnak, ég és föld között, kihallani a szereplők szárnysuhogását, s e szárnyalás mégis a mélységekig, egy többszólamú jelentéstartalommal teli birodalomba vezet. Különösen igaz ez a szerelmesekre, akik felemelkednek, táncot járnak és esküvőt ülnek a sátor (hüpe) alatt, de lebeg a bohóc, az állatok, a szülőföld misztikus szereplői, a bolygó zsidó, aki a művész saját, állandóan vándorlásra kényszerülő sorsát szimbolizálja. 

Chagall egyszerre egyetemes és kelet-európai, aki játékos könnyedséggel vezet el egy mögöttes, mély szimbólumrendszerbe, befogadóit sokrétű táncra invitálja, talán ez a talaja az őt övező töretlen népszerűségnek is, vásznainak reprodukciói fellelhetőek a kispolgár nappalijában, irodák, fogorvosi rendelők várótermeinek falán, ezzel párhuzamosan a művészettörténet letéteményeseit is meggyőzte. Chagall örök. Mesél, nyugtat, boldoggá tesz, el- és kiragad. 

Ámos Imrét azonban jobbára csak a műértő közönség ismeri, ennek a legfőbb oka korai, drámai halála egy német munkatáborban: mindössze 37 évet élt. A magyar festő Chagall-érintettsége valós: 1937-ben Anna Margittal Párizsban tartózkodnak, ahol sikerül találkozniuk az akkor már ismert orosz festővel. Amikor elmennek hozzá, Chagall érdeklődéssel nézi végig a művészpáros munkáit, bátorítja őket (a kiállításon olvasható Ámos részletes beszámolója e látogatásról). A Nemzeti Galéria-béli tárlat Ámos Imre életművének az 1937 és 1944 közé eső éveket, azaz a Chagall-lal való találkozás és a művész halála közötti időszakot öleli fel; a képeket ezen belül nem kronologikus, hanem tematikus sorrendben csoportosították. 

Ámos Imre A festő, 1939. Fotók: Magyar Nemzeti Galéria
Ámos Imre A festő, 1939. Fotók: Magyar Nemzeti Galéria
Ámos Imre képi világa nehezebben emészthető a chagalli könnyedséghez képest, ahol a lelki teher is dalra fakad, míg a magyar művésznél egy súlyosabb, realisztikusabb, rozsdaszínű életérzés dominál. A két művész származása, kelet-európai sorsközössége létező; a festészetükben fellelhető közös elemek - a zsidóság attribútumai, a rabbi, az angyal, Krisztus, a beteljesült, boldog szerelem ábrázolása, a létra, a kakas, a hegedű, a merész, expresszív színhasználat - nem hanyagolhatóak el, mégis, úgy vélem, hogy az áthatóbb párhuzam kerülendő, hisz a kettejük művészete közti kontraszt élénk. Ámos lidércesebb, keserűbb, kelet-európaibb sorsból táplálkozó képi világot hagyott reánk és ez a lényéből fakad, alkati valóság és nem földrajzi körülmény elsősorban. Ámos tudatosan, mártírként vállalta a számára kirendelt sorsát, hisz lett volna lehetősége megszökni a borzalmak elől. 

Ámossal ellentétben Chagallnak sikerült a háború élményét átlendíteni valami transzcendens, poétikus dimenzióba, bár tény, hogy ő átért a túlsó partra, túlélte a borzalmakat. Ámos festményein a sötét jövő feszül elénk, izgató, ideges vásznak ezek. Darabos, masszív alakok lakják be a festményeit, amelyek már egy szorongással teli világot jövendölnek, amely majd a haláltáborokba torkollik. A festő művészi életérzése a szintén – igaz másként - tragikus sorsú Kondor Béláéval rokonítható, szuggesztíven közvetít, vizionál. Az itt kiállított képek jellemzően az egyre szorongatóbb korhangulat képződményei, erre reflektálnak a ködös, elnagyolt, masszív képi elemek, az egyre sötétebb tónus.

Ámos rajzait, vázlatait, illusztrációit esztétikailag lágyabb, kifinomultabb vonalvezetés jellemzi, a halál közelében készült Szolnoki vázlatkönyv rajzai a megélt gyötrelmek ellenére is nagyon líraiak. Nem felejtjük könnyen sajátos képi nyelvét, s e tárlat izgalmas ellenpólusa a chagalli szárnyalásnak. Ha Chagall a szonett, Ámos az eposz.  Ámos színei, figurái Dante Poklát hívják tetemre, megborzong tőlük a látogató. Ez a révület, ami a magyar festő képein visszaköszön jövendőmondó szerepben, (magyar) valósággá vált utóbb. 

A kiállítás megtekinthető 2014. január 5-ig. 
Szerző: Veress Gyöngyi

Kiemelt ajánlónk

Szeptember 19-ig az Átrium Film-Színház átalakul az Őrült Nők Ketrecévé. Ugye megnézitek ti is? Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu