Duncan Jones megválaszolta a sokunkban felmerült kérdést, hogy csodás rendezői debütje, a Hold után hová, merre lép el. Egyfelől leszállt a Földre, hogy felszálljon egy vonatra. Második filmje ugyanis már a Földön játszódik, egész pontosan a kora tavaszi Chicagóban, egy vonaton. Másfelől Jones nem lépett semerre, hiszen ugyanaz érdekli most is, mint a Holdban: az apja dalában szereplő Major Tom kozmikus magányban úszó kapszulája. Ha egy költő másodszor is megírja ugyanazt a verset, csak jobban, az nem feltétlenül baj, hiszen árnyalódik a mondanivaló. De csak akkor tudunk ennek örülni, ha jobban írja meg.
A Forráskód történetét nagy vonalakban úgy lejegyezni, hogy ne lőjön le poénokat a recenzens, elég nehéz, ha nem éppen lehetetlen. Úgy meg pláne, ha jelen sorok írója sem érti igazán, mi és miért történt ezeken a képsorokon.
Azért próbáljuk meg: a Donnie Darko és a Túl a barátságon című filmekben zseniális, ám itt fájdalmasan lélektelen Jake Gyllenhaal felébred egy vonaton Chicago határainál. Előtte egy bájos, fiatal nő (Michelle Monaghan), aki beszél hozzá, láthatóan úgy, mintha ismerőse lenne, ám nem a saját nevén szólítja. A nő érthetően megdöbben, amikor a férfi azt állítja, hogy ő nem egy bizonyos Sean Fentress, hanem Colter Stevens, Afganisztánban szolgálatot teljesítő helikopterpilóta. A férfi tükör- és igazolványképe azonban szemlátomást nem a sajátja, hanem feltehetőleg tényleg Sean Fentress-é. Fel sem ocsúdtunk döbbenetünkben, amikor hatalmas robbanás szedi szét a szerelvényt. Colter Stevens-nek azonban kutya baja, a következő képkockákon már egy kapszulában beszél hozzá egy nő (Vera Farmiga) nyugodt, de parancsoló hangon. Főhősünk döbbenten jön rá, hogy tudja a nő nevét.
 Jelenet a filmből |
A lendületes kezdés után azonban elindul a mára klasszikussá vált romantikus vígjáték, a Harold Ramis-féle Idétlen időkig akció-thriller-sci-fi változata. A Forráskód magányos pilótájának – akárcsak a morcos időjárásjelentőt alakító Bill Murray-nak anno – szándékai ellenére kell egy időhurokban élnie egészen addig, amíg meg nem oldja feladatát. Vissza kell mennie ugyanarra a vonatra, ugyanabban a pillanatban, amikor felébredt a nő előtt, és nyolc perc alatt ki kell találnia, hogy ki robbantott és hol a bomba.
Hogyan megy vissza térben és időben? Ez a film legpoétikusabb része: a hadsereg egyszerűen visszaküldi a Forráskód nevű programmal. Colter Stevens akadékoskodó kérdéseire a leginformatívabb magyarázat úgy zárul, hogy „három hétig tartana, mire megértenéd”. Ha a néző lenyeli az amúgy tehetséges elsőfilmes forgatókönyvírónak, Ben Ripley-nek ezt a különös húzását, a film végén eldöntheti, hogy egyszerű pofátlanság vagy inkább zseniális merészség kell ahhoz, hogy egy időutazásos moziban ekkora blődséggel magyarázzák meg magát az időutazást. Merthogy mi, nézők a főszereplővel együtt joggal értetlenkedünk, épp ezért talán bele se kellett volna fogni a magyarázkodásba. A már emlegetett Idétlen időkig a mozi legvégéig adós marad a titokkal, vagyis azzal, hogy miért történik az a szereplőkkel, ami. De az adósságot könnyű szívvel megbocsátjuk végül, amint rájövünk, hogy nem ez a lényeg. És nem is csak azért, mert jól szórakoztunk, hanem mert tényleg van lényeg, másként fogalmazva: van egyéb mondanivalója a filmnek.
 Jake Gyllenhaal (A képek forrása: PORT.hu) |
A Forráskódban azonban csak látszólag van lényeg. Elsősorban valami hasonlóról akarna végül beszélni, mint az Idétlen időkig esetében láttuk: a purgatóriumszerű állapotba ragadt hősnek meg kell oldania egy feladatot, amit ugyan kissé sután tálalnak, de több és más, mint a robbanószerkezet és a robbantó személyének megtalálása, egy apa-fiú kapcsolat megjavítása. Szó van még a szerelemről is, meg hogy mit kezdjünk világunk törékenységével a szorongáson túl, sőt az is szóba kerül, hogy mit tennénk, ha meg tudnánk akadályozni ezt-azt a múltban. Azon is morfondírozik egy keveset a stáb, hogy mit választanánk, ha tudnánk, hogy csak pár percünk van hátra életünkből, és persze szóba kerül a halál is. Ez azonban egyrészt már így is émelyítően sok, másrészt meg itt is marad azért néhány kérdésünk a dolgok végére érve is. Nem akarom érteni a fluxuskondenzátor működését, tudom, hogy a lézerkard totális baromság, és nem zavar, hogy az űrben fekete téglatestek lebegnek, de csak akkor, ha ezekkel a kütyükkel elmesélnek (és jól mesélnek el) egy történetet, de legalább kezdenek velük valamit, mondjuk úgy, ahogy az ifjabb Jones tette a Hold című moziban.
Itt viszont addig csavarodik, pöndörödik a történetsín alattunk, hogy a menet felénél végül óhatatlanul leesünk a Forráskód-hullámvasútról. Semmi pánik, csak huppanunk egyet, aztán meg csak nézzük, hogyan forog magában tovább az üres járat.