A Méz szép film. Most azonban a szépsége nem minőséget jelez, inkább kategóriát. A Tojásban (Yumurta, 2007 – magyarul Jumurta címmel került forgalmazásba) az emlékekkel való találkozás önértékelésre készteti a férfit, Yusufot, amikor anyja temetése miatt hazatér falujába. A Tej (Süt, 2008 – magyarul A tejesember) szárnyait próbálgató huszonéves Yusufja a felnőttkorral néz szembe; rájön, hogy anyjának szeretője van, behívják katonának, megjelenik verse egy irodalmi lapban. Semih Kaplanoglu két előző filmje is ügyesen teljesítette az Európában elvárt művészfilmes kritériumokat, amikor aprólékosan ábrázolta a nagyvilágban és önmagában elveszett embert.
 |
A Mézhez azonban társul még valami, ami nemcsak méllyé teszi, hanem új dimenzióba is emeli, mégpedig az ártatlan gyermeki nézőpont meghitt ábrázolása. Elbeszélése lassú, gyakran csak helyzetekbe pillant bele, folyamatokon időzik el. Jelentéktelent emel ki és tesz jelentőssé. Szereplői keveset beszélnek, inkább képekkel jellemzi őket, információi sem a verbális síkről, hanem a néma cselekedetekből származnak. Szereti a kitartott, statikus snitteket, a totál vagy félközeli plánokat, és nem használ zenét, csak a természet hangjait. Már e forma, mely alkalmat ad elmélyülni a táj, a szereplők látványában, egyfajta meditatívabb befogadói hozzáállást elérve sokban segíti e filmeket. A szereplők szűkszavúsága, egymás mellettisége szépen kifejezi a kommunikációs problémáikat, a meg-nem-értést. A Méz egyszerűségével és tisztaságával válik magával ragadóvá. Minden kockája a fesztiválízlések szerint való.
A közelmúltban számos szerző ért el hasonló módszerekkel tetszést, akár lecsupaszított, nyers formáját, akár (túl)esztétizált képét adva a valóságnak. A Berlini Iskola egy-egy alkotója, Angela Schanelec, Thomas Arslan filmjei vagy Fatih Akin A másik oldalon, az osztrák Götz Spielmann a Revans című alkotásával említhető, esetleg a Delta, Apaföld magyar részről. A nemrégiben bemutatott Semmit magamról fordított e világlátáson, a távolodás helyett a közeledést választotta, és ezzel hatásosan ért célt. Idén a Méz e formának a hordozója: Kaplanoglu a szépség megragadására törekedett, mely számára az egyszerűségben lakik, és ebbe csöpögtette bele megható történetét a gyermekkor végéről, egy szeretett személy elvesztéséről.
 A képek forrása: PORT.hu |
Yusuf hatéves, az erdőben él egy takaros kis házban szüleivel. Kisiskolás, most tanul olvasni. Édesapja méhész, az erdőt járja nap mint nap egy szamárral, kaptáraihoz magas fákra kell másznia. Ő az egyetlen ember, akivel Yusuf megérteti magát. Neki mer csak beszélni, néha még neki is suttogva. Csak akkor tud olvasni, ha ő hallgatja. Az iskolában jelentkezik (csak mutató ujját felemelve), de zavarában dadogni kezd, az osztály kineveti. Rohan haza, lesi, apja mikor fejezi be a kis vitorláshajó barkácsolását. Járja vele az erdőt, ha hosszabb útra ment, várja haza. Számára a természet még nem vált el az embertől, e kettő kapcsolatát apja testesíti meg neki. Egy nap, mivel a méhek eltűntek és nincs több méz, apja elindul, hogy újabb területeket fedezzen fel. Yusuf egyedül marad, vár, álmodik. Álmában elveszíti apját, de az álomjelenetek nem tudják teljesen átszőni a valóságot, mindig egy ébredés helyezi el őket (hasonlóan a Jumurtához). Végül hazaér a halálhír, ám Yusuf apja megkeresésére indul a sötétedő erdőbe.
A három Yusuf történetében számos kapcsolat van, motívumok ismétlődnek, különösen a Tojás és a Méz rímel egymásra számtalanszor, mégsem tekinthető szigorúan véve egységnek a három mozi. Mindhárom film mondanivalója elkülönül, karaktereik értelmezéséhez nem szükséges jövőjüket vagy múltjukat ismerni, bár egy-egy jelenet könnyebben követhetővé válik az egész ismeretében (csak a Mézben tudjuk meg, miért pont a kötélkészítő nézésekor kap epilepsziás rohamot Yusuf a Jumurtában). Azzal, hogy Yusuf egy 2009-es naptárból olvas fel, elbizonytalanítja, vagy inkább egy közös időn kívülre helyezi a másik két filmet, bár az időpont hangsúlyozása ellenére a Méz távolodik el leginkább bármilyen hely vagy idő meghatározásától. Szinte semmilyen tárgy vagy helyszín nem utal a korra. Az egyszerűségre törekvő vizualitást és elbeszélésmódot a lélek összetettségének ábrázolása és erős szimbólumok teszik komplexszé, s ezek talán most lógnak ki legkevésbé a film diegetikus világából. Bármennyire is kedvelt téma a gyermekkor, és ismert metódust követ e feldolgozás, Kaplanoglu valóban kellő megfontoltsággal, céltudatosan és érzékenyen nyúlt témájához, s talán e három film közül leghatásosabban, méltó lezárását adva trilógiájának.