 Kardos Róbert és Varga Anikó |
Tudta, mégsem vonta le megfelelőképp a konzekvenciákat. Vagy levonta, akkor azonban annak a tévedésnek esett áldozatul, hogy játékelképzelése megemelt, költői, asszociatív. Sajnos nem az.
Az Őszi álom – tárgya, hangulata – alighanem mindenkit megkísért. A Domsa Zsófi által érzékenyen, neszezve magyarra fordított, verssorokba tördelt szövegű, de egymásba mosódó prózai mondatokból szervezett színmű címének mindkét szava ráutal az elmúlásra, tudatvesztésre, szorongásra. Színhely a temető, ahol mindig temetnek, mindig mást, azaz mindaddig mást, amíg nem a szereplők egyikét. A sírkert a tüskés szolidaritás kertje, a vigasztalan találkozásé: nők és férfiak – egy család, két nemzedék tagjai – egyetlen érzületfolyam egymást követő hullámaiban a közös emberi sorsot, a kezdettől a vég felé tartó élet zord misztériumát élik át, ki-ki a maga empátiája, lelkiereje, kora, léthelyzete szerint. Mivel egymást sem igen értik, önmagukat is homályosan látják, élet és halál tükre által. Viszályaik, tépelődéseik, közeledéseik, párbeszédkísérleteik alkotják a dráma külső héját.
 Varjú Olga és Gados Béla |
Temet az Apa, oldalán feleségével, az Anyával: a nagymamát, akiről csak emlékfoszlányok beszélnek. Temetik az Apát, s a Férfi apaként temeti a saját fiát (a gyászoló anya, az első feleség, Gry is jelen van, meg a második feleség, a Nő is). Az események valóságos sorrendje nem ez, és nincs is ott mindegyik temetésen valamennyi családtag, s különben sem egy család tagja a Nő és Gry. Mégis egyetlen temetésben, egyetlen őszben, egyetlen álomban temetések, őszök, álmok, életek, halálok sokaságának kellene lebegnie. Dús és szálkás, komplex és sokrétegű minimalizmussal, vagy másként.
Daróczi Sándor díszlet- és jelmeztervező a nézőtér egy ösvényén és oldalról is megközelíthető játéktere oszlopos, rácsos, építészeti jellegében semlegesen hideggé tett, szívfájdító helyszín. Előzónájában egy hatalmas pad. E díszlet talán meg is felelne (líraelemzésben használták három-négy évtizede a terminust) az áttávolítás kívánalmainak, azonban a kétfelől sorakozó tévékészülékek nem váltják be a nyilván hozzájuk fűzött reményt. A hol „esősen” vak, hol szinkron képeket sugárzó, hol felelevenítő-visszapergető filmkockákkal operáló televíziós adás széttördeli, semerre sem tereli a képzettársításokra egyébként kész figyelmet. A sötét dobozokat jobb híján sírköveknek néznénk, de amilyen nehézkes darabok e kellékek, oly nehézkes a műsoruk is, az abszurditás, szürrealitás legcsekélyebb villanása nélkül.
 Moldvai Kiss Andrea. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Szabó Mátén kívül a dramaturg, Bérczes László is szavakba öntötte a darabbal kapcsolatos gondolatait a Bárka Színház általa szerkesztett, kitűnő periodikájában, a Hajónaplóban. Írtak szerepelemzést a színészek is. A sorstörténetek inkább történetek, mint sorsok, s a színen is a narratíva és a narráció uralkodik. A külső, és nem az, amit fed. Persze nem könnyű megfelelni a Fosse vágyta intenzív, tiszta, önmagukban magyarázhatatlan megértéspillanatok késztetésének. Egyáltalán: a létrehozásának. Varga Anikó (Nő) és Kardos Róbert (Férfi) lelki-tudati kapaszkodók nélkül kerülgetik egymást, újbóli találkozásuk alig artikulálható örömének és riadalmának matatással adják jelét, nehezen nyugtázható hangváltásokkal lendítve magukat stációról stációra. Nevetgélésük, kiáltásuk nem töri meg a temető csendjét – mert a temetőnek eleve nincs se csendje, se mása. A passzív közegben hirtelen nászpróbájuk sem hathat groteszkül, taszítóan, esendően vagy másképp. Varjú Olga (Anya) és Gados Béla (Apa) már a többszörösen rosszul előkészített (viszont jól világított, esőáztatta fényhatású) fogadótérbe érkezik: előbbi próbál rápörgetni a ki sem alakított tempóra, utóbbi a félrehúzódásaiba menekül. Figurálisan is, atmoszferikusan is Moldvai Kiss Andrea (Gry) jut legközelebb az immár a rangos Ibsen-díjat is magáénak tudó szerző ideájához: ő mintha az árnyékát küldené maga helyett, egy gyászoló anya fegyelmezett fájdalomárnyát.