Sam Worthington

Suhogó tógák, ékesszóló monológok, és bokára kötött szandál – egyre ritkább vendégek ezek a kortárs hollywoodi vásznakon, s már csak láthatásuk miatt is üdvözlésre érdemes Louis Letterier egyéb attrakciókkal is dúsan felszerelt kalandfilmje, a Titánok harca. A peplum egykoron becses műfaját gyarapító remake ráadásul igen hagyománytisztelő munkának tetszik, hiszen régimódian szeriőz hangfekvése van, és éppúgy idegen tőle a 300 bővérű tombolása, miként az olyan újszerűbb olvasatok is, mint amilyet például a Alexander kínál. Leginkább kurrens vonása éppen vizuális kivitelében volna tetten érhető, ámde az Avatar és az Alice Csodaországban térélménye után a Titánok… harmadik dimenziója csupán mezei, vásári csalásnak tűnik – korántsem véletlenül, elvégre eredetileg hagyományos moziknak forgatták, és csak utólag próbálták gúnyáját a piac legfrissebb igényeihez szabni.

Letterier filmje valójában vajmi keveset tesz hozzá ahhoz, ami már műve mintájában, Desmond Daves 1981-es keltezésű, azonos című mozijában is megtekinthető volt. A többek között A szállító 2 és A hihetetlen Hulk dirigálásáról nevezetes rendező hangos-zajos remake-jében jobbára csupán könnyen megfazonírozta az ott látottakat, no meg megsokszorozta az akciók számát. Charlton Heston helyett ezúttal Liam Neeson játssza a görög főistent, aki, miként az Amphytrionban, királyi álcát magára öltve ejt meg egy gyanútlan asszonyt, hogy az utána egy félistennek, Perszeusznak (Sam Worthington az Avatarból) adjon életet. Az anyja legyilkolása után egy halászhajón tengődő isteni sarj aztán Argosz királyának háborújában áll ki a halandók mellett, hogy ennek örvén Hádész (Ralph Fiennes) iránt érzett heveny bosszúvágyának is érvényt szerezzen – útközben azonban megannyi visszataszító lénnyel kell megküzdenie gigantikus skorpióktól kezdve a hatalmas Medúzán át Kraken monstrumáig. Miként a hamar feledhető eredeti esetében a stop-motion trükkökkel életre hívott szörnyek voltak a leginkább emlékezetesek (hiszen a film a legendás trükkmester, Ray Harryhausen egyik utolsó munkája volt), úgy a remake is legkivált a konok főhős rémségekkel folytatott, látványos csatáira épül – melyek, 3D ide vagy oda, roppantmód jól mutatnak. Az aprólékosan kidolgozott, szélesvásznú szörnyetegeken túl csekélyebb mértékben ugyan, de a dekorativ Androméda hercegnő (Alexa Davalos) is vonzza a tekintetet, ahogyan hasonlóképp érdekfeszítő látványnak bizonyul némely mellékszereplő (pl. Mads Mikkelsen) bizarr ábrázata, vagy éppen az első osztályú színészek egydimenziós szerepükkel folytatott hősies küzdelme – amiben egyébként Ralph Fiennes számottevő eredményeket ér el. Épkézláb történet vagy konfliktus híján – Perszeusz félisteni státuszából fakadó dilemmáját is beleértve – ezekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, és Letterier mozija, becsületére legyen mondva, tisztességgel fenntartja a figyelmet: végig kellően izgalmas és szórakoztató marad, hol a camp határán innen, hol bőven azon túl.

Ekként bizton állítható, hogy a Titánok harca remake-je majd’ minden tekintetben hűseges maradt az eredetihez – ami pedig az újrázások ellenkező irányú szokásait és negatív tendenciáit nézve nagy erénynek tűnik fel. Kár, hogy Letterier még abban is követte elődjét, hogy masszívan idejétmúlt filmet készitett: amiképp Desmond Daves alkotását rögvest nevetségessé tette Az elveszett frigyláda fosztogatói, úgy a 2010-es Titánok harca, hasonszőrű, ám jóval modernebb konkurensei között, már elkészülte pillanatában egy korábbi korszakba sorolta magát.

Vö. Megyeri Dániel: Dimenziótlanság a köbön 
kalmárté: Látványos töri, ahol a történetért és a jó 3D-ért nem törtettek  
– köves -: Az istókját!