Nincs mit csodálkozni azon, hogy a Dido viszonylagos ismertsége ellenére is ritkán kerül színre: amennyire megkönnyítette műkedvelő megrendelőinek dolgát Purcell az előadó-apparátust illetően, annyira megnehezítette ezzel a későbbi hivatásos előadókét. BÓKA GÁBOR ÍRÁSA.
Van némi pikantériája annak, hogy a Zsámbéki Színházi Bázis több év után ismét a Romtemplomnál tart előadást, miként annak is, hogy a híres műemlék melletti területen Boccaccio Dekameronjának egyes fejezetei kelnek életre. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Tollboás, néha káromkodó, még gyakrabban dalra fakadó színészek, sok népies zenével és a már-már kötelező elemmel, a káosszal. Mindez – most is – a Szentivánéji álom nyomvonalán. De miért mindig Shakespeare? KOVÁCS BÁLINT ÍRÁSA.
Már majd’ egy évtizede annak, hogy beregszászi társulata számára Vidnyánszky Attila megrendezte a Tragédiát. Nem egy kritika akadt, ami túl korainak találta a megmérettetést a sok fiatalból álló társulatnak. Azóta viszont sok minden változott Beregszászon, s végre ki kell mondanunk: a társulaton belül felnőtt a második generáció. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Horváth Csaba, a fizikai erőnléten alapuló színház új üdvöse, Fortedanse nevű társulatával, Evangélium címmel újította fel a két éve, a Zsámbéki Színházi Bázison született Passiót. Tizenhat éven aluliak és lisztérzékenyek számára nem ajánlott. SISSO KRITIKÁJA.