Butaság azt hinni, hogy a független színházi fősodorból kimaradó előadások minden esetben azért szorulnak háttérbe, mert rossz minőségűek. Kitűnő ellenpélda erre a fesztivál fődíját elnyerő Pillangó, a RÉV Színház, az FAQ Színház és a KB35 Inárcs társulat koprodukciója. A zsűri (Turbuly Lilla, Bazsányi Sándor és Koleszár Bazil Péter) döntése, amely két trendi független társulat trendi előadását – a k2 Színház Hűségét és a HOPPart Árpád-házát – a Pillangó után a második és a harmadik helyre sorolta, jelentős gesztus e tekintetben, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a szakmának és a kritikának is többet kellene foglalkoznia a színházi térképen perifériára szorult, kis csapatok munkáival.
![]() Pillangó |
A Pillangó monodráma, Henri Charriére bestsellerének színpadi adaptációja. Ez eddig talán nem tűnik túl izgalmasnak – a könyv, amely egy fegyenc szökési kísérleteiről és szökéseiről szól, sokszor elég egyhangú, nem beszélve az 1973-as, klasszikussá vált filmváltozatról, amelyben a főszereplő repetitív életrajzi hányattatásai patetikus hangvétellel párosulnak. Szivák-Tóth Viktor szövegkönyve, Tárnoki Márk rendezése és Balla Richie játéka épp ennek tart ellent, amikor a kilátástalanság és a brutalitás részletes elmesélése mellé némi humort csempész az előadásba. Ez a Henri Charriére – a szétvarrt arcához köthető sztereotípiák ellenére – kifejezetten értelmiségi figura, aki képes magát kívülről nézni, és nem kell a szomszédba mennie egy kis öniróniáért.
Az előadás tere egy börtön, vagy még inkább ketrec (látvány: Kuti Letícia), pillangóketrecnek egy kicsit alkalmatlan, a színész is simán kifér a rácsok között. Ez pedig nemcsak azért praktikus, mert a nagy hézagok között jól látható Balla Richie játéka, hanem azt az értelmezést is erősíti, amit az előadás felkínál: a börtön az emberi test, a szabad akarat hiánya, amelyből ha úgy érezzük, hogy pillanatokra kijutunk, az csak a szabadság illúziója – a szabadulás valódi lehetősége az elmezavar vagy a halál.
![]() A pandák gyönyörű utazása |
A halál a megoldás záloga a Bárka Alapítvány előadásában is, A pandák gyönyörű utazásában. A közös öngyilkosság itt a szerelem megélésének legteljesebb állapota, amelyben férfi és nő eggyé lényegül. Matei Vișniec kortárs román drámaíró darabjában rejtélyes nő jelenik meg egy reggel egy férfi ágyában, akitől a férfi kilenc éjszakát kér még. A kilenc együtt töltött éjszaka alatt szép lassan egymásba szeretnek, és eltűnnek együtt a semmiben.
A darab látható volt már a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is A pandamedvék története címmel. Ott, Bodor Panna rendezésében a történet inkább allegorikusan volt értelmezhető, a férfi (Lestyán Attila) halál iránti vágyát jelenítette meg a Ballér Bianka által játszott nőalak, s így a férfi halála sokkal szükségszerűbbnek tűnt. A Vallai Kertben Telihay Péter rendezése ezzel szemben a szerelemre koncentrál, azt pedig a maga természetességében és egyszerűségében akarja megmutatni, ami furcsa helyzetet teremt: egy túlmisztifikált és hatalmilag nagyon kiegyenlítetlen szerelmi viszonyt látunk a színpadon, amelyben a nő (Szorcsik Kriszta) azt csinál a férfival (Seress Zoltán), amit csak szeretne. Ez az értelmezés azért is különösen meglepő, mert a két színész érett, sok tapasztalaton alapuló, és igen összetett szerelmi találkozást játszik el, amely erősen ellenpontozza a szöveg gyermeki játékosságát. Ebből a feszültségből származnak egyébként az előadás legérthetetlenebb és legszebb pillanatai is.
![]() Ég és nő között |
Szintén szerelmi történet, de az előzőnél jóval gyengébb alapanyagból az Ég és nő között című előadás Fodor Annamária rendezésében, Bercsényi Péter és Kakasy Dóra szereplésével. A darab, amelyet Dodo Gombár írt 2003-ban Eszenyi Enikőnek és akkori párjának, Milan Mikulčíknak, tizenkét, egymáshoz nem igazán kapcsolódó etűdből áll, amelyek egy párkapcsolat stációit és mélységeit hivatottak elmesélni. A rövid jeleneteket coelhoi mélységű bölcs gondolatok kötik össze a szerelemről, a párkapcsolatokról meg az élet értelméről. Ezek funkciója annyi, hogy elhangzásuk alatt a két színész át tud öltözni az egyik jelmezből a másikba.
Úgy tűnhet, hogy a tizenkét kép kitűnő lehetőség a színészek számára, hogy megmutassák, hányféleképpen tudnak megnyilvánulni a színpadon, és a rendezés is ezt igyekszik erősíteni azzal, hogy különböző filmes zsánerképekbe helyezi a jeleneteket. A látszattal ellentétben viszont Bercsényinek és Kakasynak nincs ideje semmit eljátszani, hiszen a jelenetek többsége nemcsak rövid, de egypoénos, és a csattanóra van kihegyezve, ezért karaktereik helyett a megfelelő ritmust építgetik, hogy a vicc elég nagyot tudjon szólni. Vannak persze jobban és kevésbé jól sikerültek: nagyon szép például az a bábos jelenet, amelyben két egymásra vágyakozó banki alkalmazott gondolatait halljuk a színészek által kihangosítva. Ebből kiderül, hiába ülnek és dolgoznak nap mint nap egy asztalnál, nincs elég önbizalmuk hozzá, hogy megvallják egymásnak a szerelmüket. Mire végre rászánnák magukat, addigra egy sajnálatos esemény ezt ellehetetleníti.
![]() RePlay |
Az RS9 OFF egyik legérdekesebb és legaktuálisabb előadása a Trainingspot Társulaté volt. A Stephen Belber Tape című drámáján alapuló, erősen a magyar viszonyok közé átültetett RePlayben két régi barát találkozik: egyikük sikeres filmrendező lett, másikuk élete megrekedt: a középiskola óta nem változtatott szokásain és életvitelén. Hosszú ideig azt hisszük, hogy az előadás erről szól, a Boda Tibor által játszott szereplő drága ruháiról és a Boros Ádám által játszott figura kinyúlt Sepultura pólójáról – szóval arról, hogyan válik két ember, akik egykor szerették egymást, képtelenné a másik megértésére.
Aztán kiderül a múlt egy fontos részlete: a mostanra filmrendezővé vált Viktor nevű szereplő megerőszakolt egy lányt, Zsuzsit a gimi végén, aki az előadás utolsó harmadára meg is érkezik, és hála neki, az egyértelműnek hitt helyzetek teljesen összezavarodnak. Csak sejtéseink vannak róla, egyáltalán megtörtént-e, ami megtörtént, és ha igen, hogyan, hogy ki akar bosszút állni kin, és miért. A RePlay legnagyobb hibája, hogy minden szálat külön-külön elvarr, mindent, ami csak lehetséges, kimondat a szereplőkkel – túl sok a duma, és ez nemcsak fárasztó időnként, de úgy érzem, hogy az előadás nem igazán bízik meg a nézők szellemi erkölcsi készségeiben. Nem igaz ez a színészi játékra, és ettől válik ez mégis szerethető előadássá – Boda Tibor, Boros Ádám és Jobbágy Kata olyan figurákat alakítanak, akik iránt az egyik pillanatban empátiát, a következőben haragot érzünk a nézőtéren.
Kifinomult humoráért díjazta a szakmai zsűri a Scallabouche Társulat Frank Stein című előadását, amely egy válás történetén keresztül mesél arról, hogyan hozza elő az egyik ember a másikból a szörnyeteget. Alexis Latham rendezése kissé széttartó, több, a fő történetszálhoz csak lazán kapcsolódó mellékszállal, amely valószínűleg a színlapon feltüntetett Scalla storytelling technikának a következménye. Ugyanakkor a megcsalás és a válás abszurd helyzeteit kétségkívül összetetten ábrázolja, humora pedig tényleg rendkívül kifinomultan keveri a derűt a fájdalommal, amely a három színész – Jászberényi Gábor, Messaoudi Emina és Szalontay Tünde – remek alakításainak is köszönhető.