Meggyalázni az eredeti emlékét – ránézésre ekképp összegezhető mindazoknak az újrázásoknak a vélhető szándéka és legfőbb eredménye, amelyek a hosszú ideje kultikus tiszteletnek örvendő filmalkotásokat az új évezred közízléséhez igazítják. Kiváltképp így áll a helyzet a hetvenes-nyolcvanas évek jelentős horrorjainak remake-ciklusánál, hiszen a kisszámú kivételen túl (melyek közt legelsősorban Zack Snyder Holtak hajnalát illik említeni) az egykor felforgató és innovatív filmek sorra-rendre lealjasult tucatműként kerülnek ismét a vászonra – legyen szó a terrormozi klasszikusairól (Texasi láncfűrészes mészárlás; Az utolsó ház balra), vagy éppen a nyolcvanas dekád során beizzó slasher emblematikus darabjairól (Halloween, Péntek 13).
![]() Jelenetek a filmből |
Utóbbiak egyik legnagyobb hírű ikonját, a tinédzserálmokban kísértő, ex-kertész Freddie Kruegert tavaly a Platinum Dunes serény producerei vették kezelésbe, akik korábban a texasi láncfűrészes ráncfelvarrásán túl már számos súlyosan érdektelen horror-feldolgozás körül bábáskodtak – a Rémálom az Elm utcában remake-je pedig tökéletesen illik hitvány portfóliójukba.
Az 1984 óta már hét folytatást megért mészáros-mozi újsütetű példánya más, brandeket újraindító szaktársaihoz hasonlóan a legelső darab meséjét ismétli el, ám számos ponton igazít az alkalmasint avíttnak ítélt mintán. Míg Wes Craven eredetijében a kamaszokra utazó, csíkos pulcsis gyilkos legfőbb ellenfele, a tizenöt éves Nancy állt a cselekmény középpontjában, addig a remake minden egyes áldozatnak nagyobb teret és adott esetben jobban előkészített halált biztosít. A tudatalattit és a polgári bűntudatot egy személyben megtestesítő szörnyeteg, Freddie Krueger is alaposabb karakterrajzot kap itt, hiszen ezúttal egy flashback keretében fiatal, gyermekbarát kertészként is megismerhetjük. Ámde a filmindító gyilkosságok időbeli felduzzasztása és az elcsapott végjáték éppúgy a forgatókönyvírói ötlettelenséget mutatja, mint a manapság már-már kötelező eredettörténet fabulába illesztése. Ez utóbbi egyébiránt érzékletes módon meséli el, ahogy a gyermekabúzussal vádolt kertész a felbőszült szülők áldozata lesz. A kiegészített sztori azonban végső soron a drámai potenciál kiaknázása helyett egyre inkább leegyszerűsíti a titokzatosságában komplex karaktert: Freddie Kruegerből ugyanis egy szimpla, keserű pedofilt farag.
![]() Rooney Mara filmben |
A bosszúálló kertész karrierje során egyre kevésbé félelmetes, ám egyre inkább szórakoztató volt, legújabb inkarnációja azonban mindkét tulajdonságnak híján van. Jóllehet a stáblista tanúsága szerint Jackie Earle Haley játssza, valójában egy géphangon hörgő CGI-maszkot látunk, aki jól ismert utakon-módokon igyekszik frászt hozni a tinikre, máskor pedig bántóan rossz viccekkel áll elő (az álombéli mocsárban ragadt lány után ekképp kiált: „Ezt nevezem igazán nedvdús álomnak”). Gyakori sokk-effektusokkal támogatott, mégis bágyadt jelenléte a dekoratívan depressziós áldozataihoz mérhető, akik közül egyedül a Joy Divison pólóval díszített Kyle Gallner (azaz Quentin) állja a sarat az egyre eluralkodó nézői közönnyel szemben, a főszerepet játszó Rooney Mara jellegtelensége azonban valósággal fájó. Hovatovább a nagy erőkkel hangsúlyozott kísértetfilmes atmoszféra, melyet az álomjelenetekben elszaporodó titokzatos gyermekszereplők és a sejtelmes világítás hivatott megalapozni, nehezen illeszkedik az eredeti történethez, ráadásul egy-két sikerültebb jelenetet kivéve (mint a kávézóban játszódó nyitány, vagy a behavazott szobában sétáló Nancy szekvenciája) ritkán lesz igazán meggyőző – ahogy az álomjelenetek során is alig találni nyomát vizuális leleménynek.
Wes Craven sorozatindító munkáját az tüntette ki a korszak egy kaptafára készülő slasherjei között, hogy irracionális főhősén és az álmatlanság állapotának rajzán keresztül sikerrel tudta egybemosni álom és valóság határait – ilyenformán pedig zavarba ejtően többértelmű elbeszélést tudott teríteni. A remake azzal, hogy a megkísértett tinédzserek képzelgéseit egy múltbéli traumával köti össze (hiszen a hús-vér Freddie egykori rémtettei ezúttal nagyon is konkrétan összefüggnek a szereplőkkel), az emlékek dimenziójával gazdagítja a hallucinációk és rémálomképek szövevényét, ám a rafinált szerkezettel kecsegtető lehetőséget tökéletesen rest kihasználni. Ahogyan a folytatások is egyre kevésbé voltak képesek fenntartani az éber és az álombéli jelenetek közötti finom határsávot, úgy Samuel Bayer munkája is hamar eltéved a különféle státuszú képsorok között, hogy végül a csikorgó kezű álom-mészárost lépten-nyomon színre léptesse némi feszültség érdekében.
![]() A képek forrása: PORT.hu |