Revizor: Két évet dolgoztál gyermekotthonban, ebből az időszakból inspirálódott az új előadásod. Mesélsz kicsit arról, milyen volt ez az időszak?

Raubinek Lili: Nagyon szerettem azt a munkát, mert nagyon sokat profitáltam belőle azon túl is, hogy a pandémia alatt biztos állást jelentett számomra. Teljesen véletlenül kerültem oda, ahogy az egész kezdő csapat – egyikünk sem dolgozott a gyermekvédelemben előtte. Zöldfülűek voltunk, aminek sok hátránya volt, de sok előnye is: nem a papírforma szerint gondolkodtunk a feladatunkról, hanem próbáltunk saját stratégiákat kitalálni arra, hogyan kellene olyan gyerekekkel foglalkozni, akik súlyosan traumatizáltak. A munkatársaim biztos pontot jelentettek sokáig, ám ahogy kiégtek, szép lassan el is hagyták a helyet. Már csak egy lány dolgozik közülünk ebben az átmeneti befogadó gyermekotthonban, ami egyébként nem egy óriási intézmény, egy lakásotthon, ahol egyszerre maximum tizenegy gyerek lakik.

R: Miért volt fontos számodra ez a munka?

RL: Azt hiszem, hogy jót tett nekem. A hétköznapjaim során ugyanis egy elég szűk körrel érintkezem, buborékban élek. És hiába megyek át a Blaha Lujza téren, hiába kerülök néha kontaktusba nem a közegemből érkező emberekkel, valójában mélységében nem látok bele az életükbe. Az otthonban végzett munka új perspektívát adott a világra, megtapasztaltam, hogy van egy másik társadalmi réteg, amelynek a lehetőségei sokkal korlátozottabbak, mint az enyémek. Ezt a világot a gyerekeken és a hozzájuk ellátogató szülőkön keresztül ismertem meg. Közhely, de így történt: elkezdtem értékelni a saját életem egyes részleteit, és nem evidenciakánt kezelni őket. És természetesen jó volt együtt lenni a gyerekekkel, szoros kötődés alakult ki köztünk, miközben ők is tudták és én is, hogy az együttlétünk csak hónapokig tart, és hogy nem szabad túlságosan belelovalnunk magunkat. Fontos pozitívum volt emellett, hogy az elején még voltak képzéseink, amelyeken rengeteget tanultam például a gyermekvédelmi rendszerről és a traumatudatos gondolkodásról. Ezek voltak a pozitív dolgok, ami rossz, az pedig mind a rendszerből fakad. Ez persze egy olyan helyzet, amelyben amúgy is nagyon nehéz jót tenni. Nem gondolom, hogy más országokban ez sokkal eredményesebben működhet, hiszen amit ezek a gyerekek elveszítenek, azt semmilyen rendszer nem tudja visszaadni nekik, csak enyhíteni és esetleg kezelhetővé tudja tenni számukra a megélt fájdalmakat.

R: De azért persze nem mindegy, hogy a rendszer hogyan működik, és ha valamit tudunk, akkor azt biztosan, hogy itthon rosszul. Mit gondolsz, mi a legnagyobb hiányossága?

RL: Nagy problémának látom, hogy hatalmas a munkatársak között a fluktuáció: a nevelők, a gyerekfelügyelők jönnek-mennek, és emiatt nem teremtődik meg a minimális érzelmi biztonság sem a gyerekek számára. Hogy miért van ez így, az érthető: a munka nagyon nehéz, a fizetés és az érzelmi támogatás csekély. Probléma az is, hogy a rendszer nagyon lassú. Abban az átmeneti otthonban, ahol én dolgoztam, elvileg maximum két hónapot lehettek volna a gyerekek, utána kerültek volna nevelőszülőkhöz. Ám mivel nincs annyi nevelőszülő, amennyire szükség lenne, a legtöbben ennél jóval több ideig maradtak. Emiatt pedig ők is folyton bizonytalan helyzetben érezték magukat. A gyermekvédelemre jellemző, hogy hiába vannak például arra vonatkozóan törvények, hogy a gyerekeket tizenkét éves korukig nevelőszülőknél kell elhelyezni, mert ez a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Így, miközben a dolgodat végzed, folyamatosan az az érzésed, hogy törvényszegő vagy, hogy nap mint nap eltiprod a gyerekek jogait.

R: Miért döntöttél úgy, hogy abbahagyod ezt a munkát?

RL: Mert úgy éreztem, hogy olyan szintre jutottam a tehetetlenségben, hogy már nem voltam képes felelősséget vállalni a tetteimért. Ez nemcsak ijesztően hangzik, hanem az is volt.

Jelenet a Respect for the 23.000 című előadásból. A fotó forrása: Trafó

R: Mondasz erre konkrét példát?

RL: Nem tudtam, mikor jön el az a pillanat, hogy megfogom az egyik gyereket, és megrángatom. Tilos lett volna egyedül vigyáznunk rájuk, ez mégis rendszeres volt. Ha egyiküknek dührohama volt, és tartanom kellett a frontot vele, hogy ne tegyen magában vagy másokban kárt, akkor magára kellett hagynom a többi kilencet. Volt, hogy egy alkalommal egy ilyen dühroham során az összes többi gyereket betereltem egy szobába, és amikor tíz perc múlva benyitottam, láttam hogy kicsi a rakást játszanak, és a legkisebb fiú van a halom alján, alig kap levegőt.

Közben ugyanazt a tehetetlenséget éltem meg, amit ők, ebben a szélsőséges helyzetben már nem voltak eszközeim és úgy éreztem, hogy könnyen elveszíthetném a fejem. Hallottál már te is biztosan olyan híreket, hogy nevelők ketrecbe zártak vagy súlyosan megfenyítettek gyerekeket. Volt egy pont, amikor rádöbbentem, hogy ezek az emberek valószínűleg nem gonosz vadállatok, hanem csak magukra lettek hagyva, mint én. Na, amikor ezt realizáltam, felmondtam. De az elválás nagyon hosszú folyamat volt, ha egy évet nem hezitáltam rajta, akkor egy percet sem. Ugyanis azzal, hogy eljöttem, én is elhagytam őket. Hozzájárult mindehhez az is, hogy akkoriban próbáltuk a Dioráma magyarokkal című előadást, és úgy éreztem, hogy egyszerre túl sok felelősség hárul rám.

R: Az előadás címében a 23.000 pontosan mire utal? Ennyi gyerek van ma Magyarországon a gyermekvédelemben?

RL: Igen, ez azoknak a száma, akik szakellátásban részesülnek, vagyis különféle otthonokban, nevelőszülőknél, vagy 18 éves koruk után utógondozásban élnek. A számokat persze a gyerekek rendszerben való mozgása elég változékonnyá teszi.

R: Az előadás fókusza ennek a 23.000 gyereknek a mindennapos küzdelme. Hogyan lehet ezt műalkotássá formálni?

RL: Az otthonban megtapasztalt fékevesztett tombolással akartam foglalkozni. Nagyon érdekelt és vágytam rá, hogy végre én is eleresszem a kontrollt, és azzal kísérletezhessünk, hogy mennyit enged meg egy színpadi szituáció egy ilyen érzelmi és fizikai cunamiból. Amikor a gyerekek tombolnak, nagyon kell rájuk vigyázni, mert könnyen kárt tesznek magukban, teljesen elveszítik a kontrollt saját maguk fölött. Az érdekelt, hogy mennyire lehet ezt fizikálisan megközelíteni. Ezért is kezdtem el dzsiu dzsicuzni, mert azt gondoltam, hogy egy küzdősportból meg lehet ismerni a pusztítás logikáját.

R: Miközben a harcművészetek sokszor épp a kontrolláltságról szólnak, nem?

RL: Önmagamat kontrollálnom kell erőteljesen, de a cél mégis az, hogy lefojtsam a másikat, eltörjem a karját, vagyis eljussak egy ilyen lehetséges szituációig. Nekem sokat segített abban, hogy feldolgozzam a gyermekvédelemben töltött két és fél évemet, hogy a fizikalitás nyelvén tudok beszélni róla, és nem kell visszafognom az erőimet, hanem ki tudom adni őket. Természetesen úgy próbáltunk, hogy vigyáztunk egymásra, és nem volt sérülés. Másrészt épp most tanítom be két új táncosnak a koreográfiát, és ezáltal lett világos, hogy az előadás másik fókusza tulajdonképpen a kapcsolódás volt. Ez is a gyerekotthon mindennapjaiból jön: hogyan tudnak a gyerekek egymáshoz kapcsolódni, hogyan lehet egy anyához kapcsolódni, aki hetente jön, és hoz egy halom édességet, de körülbelül ennyit tud tenni a gyerekéért, hogyan tud a gyerek a felügyelőhöz kapcsolódni, akit lehet, hogy nagyon szeret, de tudja, hogy hamarosan el kell szakadnia tőle. Ezt adta végül ki az előadás is: a folyamatos közelítést és távolítást – kapcsolódási kísérleteket érintéseken és ütéseken keresztül.

Jelenet a Respect for the 23.000 című előadásból. A fotó forrása: Trafó

R: A dzsiu dzsicunak és a kortárstáncnak van formai köze egymáshoz?

RL: Abszolút. A kortárstánc tanárom ajánlotta nekem a dzsjiu dzsicut. A tánc a testet kutatja, és azt, hogy amit megismerünk belőle, az hogyan válik tánccá azáltal, hogy figyelünk rá és használjuk. A dzsicu pontosan ugyanezt célozza: a test logikájával dolgozik – ám a tánccal szemben itt van egy eléggé körülhatárolható cél. Hasonlóság az is, hogy mindkettőben egyenértékű az összes testrész, nincsenek preferált és kevésbé fontos területek. A tánccal és a dzsiu dzsicuval is azt, a számomra nagyon fontos létértelmezést lehet gyakorolni, hogy nincsenek alá-fölérendeltségek, hanem együttműködések vagy együtt nem működések vannak.

R: A Dioráma magyarokkal  közösségi performansz volt. A Respect for 23.000-nél ennél klasszikusabb táncelőadásra érdemes számítani?

RL: Igen, ez egy klasszikus táncelőadás. Nyílt titok, hogy a koreográfusok azért is rendeznek előadásokat, hogy táncolhassanak. Nincs elég felkérés, lehetőség Magyarországon, hogy annyit táncoljak, amennyit szeretnék, és ráadásul úgy, ahogy az az én ízlésemnek megfelel. Hiányzott, hogy a testemmel foglalkozzak újra, és még nem táncoltam olyan előadásban, ami ennyire erős fizikalitással dolgozik. Érdekel az a szélsőség, amikor nem kesztyűs kézzel bánunk egymással, de nem a fájdalom volt a lényeg, hanem a létezés spektrumának a kitágítása. Táncosként amúgy is találkozom fájdalmas szituációkkal – ezeket az érzeteket szerettem volna normalizálni, ami új utakat nyitott ki számunkra. Az előadás készítésekor súroltuk a testi és lelki sérülések határait. Ehhez a nem veszélytelen vállalkozáshoz viszont nagyon fontosak voltak azok az érett, reflektált táncosok akikkel dolgoztam. Név szerint: Thury Zita, Lévai Viola, Kelemen Patrik és Gláser Marci.

R: Az előző előadásod, a Dioráma magyarokkal egy pozitív Magyarország-képet helyezett elénk. Egy olyan állapotot, amit jó lenne elérnünk, és amire képesek is lehetnénk, ha tudatosítanánk, hogy pártállástól függetlenül mi mind egy közösség tagjai vagyunk. Jól sejtem, hogy ez a munkád egy ennél sokkal pesszimistább Magyarország-képet mutat?

RL: Abszolút. Habár, amikor a Dioráma magyarokkal körülbelül harmadik előadását játszottuk, akkor megfogalmaztuk, hogy lehet, hogy már nem tudnánk egy ennyire optimista előadást csinálni. A Respect for the 23.000 dühből született. Abból a dühből, hogy segítségre szoruló, kiszolgáltatott gyerekeken nem tudok segíteni, pedig kötelességem lenne, és az állam, amelynek pedig kutya kötelessége lenne védelmezni őket, valójában magasról tesz ezekre a gyerekekre és a családjaikra.